A hadirepülés szédítő fejlődése a mostani háborúban egész sor új fogalmat dobott a köztudatba, amelyről néhány esztendeje nemcsak az ujságok, ahanem a lexikonok és a szakmunkák sem tudtak semmit. Légi-erődök és szállítórepülőgépek, gyorsbombázók, stukák és rombolók, függélyes átkarolás és ejtőernyős-vadászok ; ugyan ki hallott mindezekről azelőtt?

Most pedig megint egy újabb repülő-csoda nevét emlegeti a világ. Ugy hívják, hogy: „repülő-ceruza”
Német eredetű ez is, mint a hadirepülés legtöbb vívmánya, amely az új háború első évének folyamán annyi meglepetést okozott az ellenségnek. Harci repülőgép az új csoda, és feltűnően hosszú, keskeny törzsével érdemelte ki ezt az elnevezést. Olyan karcsú és elnyúlt a törzse, hogy még a nem szakértő is első pillantásra megállapíthatja: ez a gép bizonyára rendkívüli sebességgel repülhet.

Valóban, amikor a „repülő-ceruza” első változata - szakszerű megjelöléssel „DO-17” - a háború kezdetén megjelent a hadszíntéren, könnyűszerrel ért el 450-500 kilométert is óránként. Csodálatos teljesítmény ez, mert általában csak a fürge, könnyű, egymótoros vadászgépek szoktak így rohanni; DO-17” pedig kétmótoros súlyostestű bombavető volt (úgynevezett „gyorsbombázó”), s azonkívül még alaposan meg is tűzdelték könnyű és nehéz gépfegyverekkel. Nem is igen bírták vele az ellenséges vadászok a harcot felvenni; ő maga azonban könnyűszerrel végigbombázhatta a kiszemelt ellenséges területet és amilyen gyorsan megjelent, épúgy el is tűnt az üldözők elől.

Még a szakértők is azt hitték, hogy ez a félelmes légi fegyver a legtöbbet nyújtja, amit ebben a minőségben egyáltalán nyújtani lehet. Gyorsasága, teherbíróképessége, fordulékonysága, harci képességei felülmúlhatatlanok. De most mégis felülmúlták őket. Nem az ellenség, hanem maguk a németek, a gép építői. Hosszas kísérletezés után megalkották és nemrégiben harcba is vetették a „repülő-ceruza” tökéletesített változatát, a „DO-215”-ös jelű gyorsbombázót.

Ez a gép is, mint az elődje, duralumíniumból készült, kétmótoros óriás. Csak még nagyobb, törzse tágasabb, bár szemre ugyanolyan karcsú és nyúlánk, mint a régi „repülő-ceruzáé”. A 14 méter hosszú törzsön legfeltűnőbb a teremnek is beillő, minden oldalon üvegezett fejrész. Itt foglal helyet a négyfőnyi legénység: a pilóta, a megfigyelő, a rádiós meg a lövész. Innen kezelik a bombairányzó készüléket, amely pontos célzással veti le a törzs hátsó részében lévő bombaraktárból a bombákat az ellenség fölé. S ugyaninnen nyúlnak előre, hátra, oldalvást, fel- és lefelé a mozgatható gépfegyverek és borítják tűzesőbe szinte az egész légteret a gép körül.

Az új „repülő-ceruza” fegyverzete jóval erősebb, mint a régié volt. Egy DO-215-ösökből álló bombavetőraj úgyszólván megközelíthetetlen. Akárhonnan támadják is ellenséges gépek, áthatolhatatlan vasfüggönnyel veheti körül magát és bizonyos, hogy a harcban az ellenség húzza a rövidebbet. A földi légvédelem meg nagy gyorsasága miatt nem bír vele. A DO-215, annak ellenére, hogy súlyosabb, felülmúlja sebességben a DO-17-est, mert könnyűszerrel fejt ki óránként 500 km-nél is gyorsabb iramot.

A hatalmas, 18 méter terjedtségű szárnyban jobbról-balról egy-egy 1000-1150 lóerejű mótor dolgozik. Ez a mótorpár pehelyként lendíti a magasba a 86 mázsás gépet és játszva szállít 33 mázsának megfelelő terhelést. Ebből pedig bő fegyver-, lőszer- és bombarakomány telik ki, a legénységen meg az üzemanyagkészleten kívül. 9000 méternyire emelkedhetik a gép és annyi üzemanyagot vihet magával, amennyi 3000 kilométeres útra elég.

Nem mindennapi élmény ennek a gépnek a repülése. Alighogy megdörrennek a mótorok, a nehéz alkotmány nekilódul és rövid futás után könnyedén a magasba szökken. Meredeken ágaskodva fúrja orrát az égnek, miközben üvegborítású előrésze szikrázva csillog a ráeső napsugarakban. Aztán, mint valami kolosszusi ragadozómadár, váratlanul lecsap - az ember önkénytelenül is nyakába húzza, a fejét a rázúduló bombák és gépfegyvergolyók elől, - hogy, szinte pár méterrel a talaj fölött ismét egyenesbe lendüljön és velőkig ható búgással, nyílsebesen vágtasson tova.

A „repülő-ceruza” tervezője, dr Claude Dornier mérnök veterán harcosa a német repülőiparnak és repülőtudománynak. Már az első világháború elején, 1914-ben alapította meg, Zeppelin gróf támogatásával, repülőgépgyárát, a Bodeni-tó mellett. A háború alatt és után egészen újszerű gépekkel lepte meg a szakköröket és Junkers tanárral együtt úttörőként működött a fémépítésű repülőgépek tökéletesítésében.

Tizenegy esztendővel ezelőtt világszerte meglepetést keltett „DO-X” jelzésű óriásvizirepülőgépe, amely egyik próbaútján nem kevesebb, mint 170 személlyel emelkedett a magasba. Ez a repülőhajó ma is példaképül szolgál a repülőmérnököknek óceánjáró óriásgépek tervezésében. Mint ahogy a „repülő-ceruza” a mai hadirepülésben gyors, mozgékony és fölényes tűzerejű harcigép utánozhatatlan mintaképe.