A gyéren közlekedő póstakocsik minden járata levéllel örvendezteti meg a tollforgatót, s a pósta olvasása közben, a parnasszus csúcsán érzi magát a címzett, a levelek udvariasságának zsibbasztó mámorában. A rokokó etikett fínomkodó, lelkesítő hangja minden másnál termékenyítőbben sarkalta munkára a komoly tehetségeket ugyanúgy, mint a hasznos dilettánsokat. Irodalmi életünk gyermekkorában serkentőbb hatása semminek sem lehetett ennél.

Midőn Kazinczy Ferenc vezéri tekintélyének magaslatán van, a rokokó ízlés már leáldozott, de vezérségre termett tehetsége mégis ezekkel a fegyverekkel küzd; így véli megalapíthatónak a művelt, literátus szellemet. Az eszközök eredményesek, de mihelyt befejezik hivatásukat, elkopnak, újraköszörülésük feleslegessé válik.

Öregségére, a fiatalok egyéb fegyverekkel küzdenek, a mester kelléktára nevetséges, múzeális emlék lesz. Kazinczy úgy áll szemben az új világgal, mint a kivénhedt, öreg Toldi a modern küzdőtéren. Tehetetlenül vár egy ideig és aztán: tragédiáját csak fokozza, hogy a más embertípust kivánó korban megkísérli alkalmazkodni. Akinek a művészi teremtés az igazi világa, biztonságot, szépséget találhat az öregkori magány munkás napjaiban, de a letűnt vezér nem lel nyugodalmat Szent Ilonán!

Kazinczy és a fiatalok ellentéte az "idők változásában" gyökeredzik, programszerű, nemzedékes szembenállásnak nyoma sincs itt. Az irodalmi nemzedékváltásnak még ismeretlen volt a harcmodora nálunk, a párbajtőrt nem erőnek-erejével harcos fiatalok köszörülték, hanem az új izlés adta a kezükbe. Kazinczy a huszas évek elejéig - legalább kifelé - megingathatatlan biztonsággal áll a vezéri magaslaton. A hivatottság és a szerencse egyaránt segítette a rangra. Az irodalmi vezérség többi várományosai mind elhullottak. Bessenyei bihari birtokán néz szembe a lemenő nappal, hogy rövid pár esztendő után a halállal is megszűnjék viaskodni. Meghal Báróczy is, miután az alkimia titkait magyarázta.

A két előd mellett elmaradnak a kortársak is. A pesti irodalmi élet első megálmodója, Kármán József fiatalon meghalt; Bacsányi - aki túlságosan szenvedélyes volt ahhoz, hogy csemete-irodalmunkat vezérelje - száműzetésből küld vad kirohanásokat Kazinczy ellen; az örökké éber, törtető Döbrentei pedig sokkal ellenszenvesebb volt, minthogy megingathatta volna Kazinczy korlátlan tekintélyét.

De a széphalmi mester vezéri biztonsága csak a külvilág felé szilárd. Befelé már a huszas évek előtt nyugtalanság tölti el lelkét. Későbbi irodalmi harcok - az Iliász, a Lexikon-pör és Pyrker érsek németnyelvű munkájából készült fordítás nyomán támadt felhördülés - nem érik váratlanul. Jól tudta, hogy nyilt kirobbanásai ezek annak a feszültségnek, ami már a csirázás idején sem maradt rejtve az ő érzékeny szelleme előtt.

Vezéri tekintélyének belső meglazulását akkor érzi először, midőn a tanítványok, az úgynevezett "pesti triász" (Horváth István, Vitkovics, Szemere Pál), majd nem sokkal később, a pesti triászhoz hasonlóan hűséges tisztelő, Kölcsey Ferenc, felsorakoznak mellette. Gáncstalan hódolatuk köntösében Kazinczy már felnőni látja a későbbi tékozló fiukat. A "szent öreg" levelezésének rejtett mondatai és a rejtett mondatok hátterében bujkáló, ki sem mondott sejtések, az előjelek felismeréséről tanuskodnak.

1813-ban, a szokatlanul éles, durvahangú Mondolat támadása ellen, két fiatal barát, Kölcsey és Szemere írja a védőiratot. Kazinczy hálás a védelemért, de segítségük a hiú, büszke férfit kissé megalázza. Fél, hogy a védelem előnye egy idő mulva ellenséget formál a barátokból. Félelmét maga is titkolja. A kimondott szó valóságerejétől is retteg; de ugyanakkor, anélkül, hogy mondaná mire céloz, ezt írja Szemerének: "Nincs-e elveszve az, akit más tarta meg, nem maga?" - Nem kétséges, hogy magára gondolt. - A kínzó tépelődés órái most már évről-évre erősödnek.

Fiatal korában megszokta, hogy udvarias szavaira mélységes tisztelettel feleltek hívei, s most Szemere, de elsősorban Kölcsey személyében olyan barátokra lelt, akik tisztelettel viseltetnek ugyan iránta, de a hajbókoló udvarlás idegen jellemüktől. - Az irodalmi ítéletnek kemény alapokon kell nyugodni, s nem az udvariasság bókoló felhőtrónján. - Azt sem tartják már lehetetlennek, hogy imádott mesterük alkotásai felett itészkedjenek. "...a valónak mindig több tisztelettel tartozunk, mint az írónak, legyen az bár ki.ť - Kölcseynek ez volt az irodalmi elve, a palántaöntözgető mesterrel szemben. - A politikai abszolutizmus halálát így előzi meg Magyarországon az irodalmi diktatura kiöregedése.

Akármennyire gyötrelmes a szellemi levegőváltozás, a szent öreg, a rizsporos diktátor nem tehet mást, úgy tesz, mintha belenyugodna. "Szemere és Kölcsey az a két ember, - írja törődötten, - akinek ítéletétől vakon függesztem fel mindenemet." Meglepőt, újat hoztak ezek a fiatalok, s ő is elgondolkozhatott, mint ugyanebben az időben Ferenc császár, Beethoven zabolátlan zsenialitásán: "Nehéz dolog, de meg kell szokni az ilyen embereket is."

Hogy elkerülje a harcot, s legalább hatalmának látszata megmaradjon, visszavonul udvariasságának védelmi vonalába. Egyetértésben óhajt lenni, hiszen ha harcra kerülne a sor, - nagyon jól tudja, - ő maradna alul. De az udvariasság sem nyujt már biztos fedezéket. Kazinczy hisztériás nyugtalansága folyvást ellenségeket szimatol. Ha leveleire nem kap póstafordultával választ, azonnal gyanakvó kétségekkel telik meg; újra ír, vagy ideges megalázott érzéssel személyesen is hajlandó felkeresni fiatal barátait.

Kölcsey írja egyik levelében Szemerének: "Nekem sok kedvetlenségeim voltak fiatalságomban... Sokszor Kazinczynak is, ki ifjúságom kezdetén egyetlen ismerősöm vala, hosszú időkig nem irtam; s ő gyakran hitte, hogy vele levelezni és literátorkodni nem szeretek. Ő engem föl-fölkeresett s ösztönözgetett leveleivel, nem egyszer mondván ki azon hitét, miről éppen szólék." - Kölcsey Széphalom közelében, Lasztócon van Szemeréékkel. Az itt következő levélrészlete a lasztóczi időzésre utal: "...egy egész hónapig semmit sem tettem, csak magamban mélyedve, napról-napra éltem.

Azalatt Kazinczy háromszor volt nálunk, mi ott (t. i. Széphalmon) egyszer sem... Ő minket nem értett." Máskor meg azzal leplezi le magát, hogy ő, a legbuzgóbb levélíró, hozzá intézett, kényes levelekről egyszerűen nem vesz tudomást. Szemere értesíti, hogy Fejér, Horvát István és mások bírálni készülnek munkáit. A bírálatot Szemere szeretné megírni, s éppen ezért arra kéri mesterét, válaszoljon a bírálattal kapcsolatos kérdéseire és küldje el néhány könyvét.

Kazinczy - mivel az egyeneslelkű barát kritikája bárkiénél jobban bántotta volna - úgy akar menekülni a bírálattól, hogy a levélre egyszerűen nem válaszol. Midőn rádöbben, hogy ezzel a kétségbeesett öncsalással nem tud változtatni a helyzeten, hirtelen hangot változtat. Ahogy Bajza, Toldy és Vörösmarty kialakult klikkjével fogja szembentalálni magát, a csendes, halkszavú, udvarias ember, kemény, durva tónusra tér át. A megváltoztathatatlanon azonban ezzel sem tud változtatni.

Tervszerűen arra az időszakra vetettük pillantásunkat, midőn Kazinczy és a fiatalok útja még nem válott ketté nyilvánvalóan. A barátok magatartásának a "szent öreg" világában támasztott válsága izgatóbb kérdés, mint a nyilt ellenségekkel vívott, későbbi harc. Kazinczy világától lépjünk át most egy pillanatra a barátok oldalára.

A barátok viselkedésében később világosodik meg a kettéváló út, mint a mesternél, aki izgatott, jövőbelátó szemmel már akkor felfedezi bennük a változás hirnökeit, midőn azok feddhetetlen hűséggel, tanítványoknak vallják magukat, alárendelt, szolgálatrakész párthíveknek. Mikor a három fiatalember, egy ügyvéd, egy tudós és egy földbirtokos, Vitkovics, Horvát István és Szemere barátságot kötnek Pest-Budán, barátságuknak a széphalmi mesterhez való ragaszkodás az éltető szelleme.

Együttlétükkor az ő szavait idézik, s irodalmi elveiknek hiánytalan teljességű szószólói lesznek a növekvő irodalmi életben. Kezdetben Kazinczy is büszkén tekintett feléjük; a széphalmi eszméknek, fővárosban székelő, "előreküldött hadosztályát" látta bennük, s csak utóbb döbben rá a valóságra, amit a történelmi távlat sem láthat világosabban, mint ő, a kortárs.

A légkör, amit az eszménykép szabott meg számukra, duzzadó bőséggel tölti be Vitkovics Kereszt-utcai lakását, találkozásaik színhelyét és mégis más már az itt lakozó szellem, mint az, amely Széphalmon otthonos. Gáláns beszélgetések helyett lángoló viták és dalok fűszerezték együttlétüket. Vitkovics "szerb danákat" fordít magyarra és kapcsolatot óhajt teremteni a magyar és a szerb irodalom között. A változást a tudós Horvát István éppilyen világosan példázza, hiszen ő volt az, aki Vörösmarty nemzedéke számára romantikus nemzetmitológiát teremtett.

A mester Lessingje helyett mindnyájan Herderhez állanak közelebb; megérintette őket a romantika szele, s nem is csak futtában. De Kazinczy közelsége annyira súlyos és hatása még olyan nagy, hogy a romantika-szabta ízlés mellőzése árán, újító terveik háttérbe szorításával is mellette maradnak. Vitkovics például pályája elején, habozás nélkül hátat fordít kora ízlésének és a mester tanácsára ódákat, meséket és epigrammákat ír; a népies műköltészettől visszafordul Lessing irányába.

A három fiatalember zárt egysége azonban nem sokáig marad zavartalan. A bomlást elsősorban a midhármuknál fiatalabb Kölcsey megjelenése idézi elő. Az örökké éber, minden újra egyformán visszhangzó Szemere a felfedezés örömével fogadja barátságába, de Horvát és Vitkovics sohasem fogják tehetségét megillető megértéssel méltányolni. A régi egység bomlása megakadályozhatatlan: ŤHorvát mindinkább tudós professzor úr, Vitkovics mindinkább tekintetes fiskális úr lőnť. (Szemere szavai.)

Kazinczy éber szemeivel a felbomlott triász helyett most Szemere és Kölcsey felé tekint; kettejükben véli felfedezni a maga halhatatlanságának zálogát. De a velük való barátságot is megingatja - már láttuk ezt - a hatalmi biztonságában hánykolódó ember bizonytalan kapkodása. Előbb csak Kazinczy félelme zavarja a jóviszonyt, utóbb kifelé is megbolygatja a békét az Iliász-pör. A fiatal Kölcsey lefordított egy részletet az Iliászból.

Kazinczy lemásolta a fordítást és midőn megtudta, hogy Vályi Nagy Iliász-fordítással foglalkozik, az egykori korlátlan hatalmú irodalmi vezér gesztusával elküldi neki Kölcseyét, hogy használja és kövesse a fiatal költő példáját. Vály Nagy fordítása megjelenik és Kölcsey meglepődve látja, hogy Vályi I. éneke többé-kevésbé mindenütt, némely helyen pedig betűszerint egyezik a magáéval. Kölcsey és Kazinczy között az erre kirobbant ellentétet Szemere megkísérli áthidalni, de a régi barátság sohasem jöhet vissza közöttük.

Kazinczy most már végleg egyedül marad. Alig lesz körülötte más, mint néhány még életbenmaradt, szürke kortársa. Érdekes feljegyzése maradt fenn ebből az időből Szemere Pálnak. A feljegyzés világosan mutatja a széphalmi öreg helyzetét. - Benedek napját ünnepelni huszonkét író volt együtt Virágnál. Köztük az öreg Kulcsár és az egykori triász mellett Kisfaludy Károly, több azóta feledésbe ment író, valamint az Erdélyből éppen itt időző és a változott viszonyokat értetlenül szemlélő Döbrentei. Ányosból és Kisfaludy Sándor Regéi-ből olvastak fel, majd Szemere, Dessewffy József Kazinczyt ünneplő, lírai episztoláját mutatta be.

Kazinczyra fordulván a szó, Kulcsár bejelenti, hogy a jövő nyáron ünnepet fog szentelni a nagy írónak. - "A nyilatkozat lelkesedést lobbanta fel, csakhogy nem azt a régit, osztatlant; noha senki sem merte még most a mestert az ilyen vegyes körben nem szeretni." Az irodalmi élet éppen ekkor érkezik teljes fordulathoz. Kisfaludy Károly drámaírói sikerei óta korlátlan tekintély, Aurórá-ja köré megnyerte az új irány minden jelesét, sőt nem egyet a régi Kainczy-tanítványok sorából.

Szemere már nyiltan így ír egykori mesterének: "...hiába! a költés legtöbb nemében ő (t. i. Kisfaludy) most az első közöttünk..." Hasonlóan Kölcseynek: "...nem valóságos szerencse-e Bajzával, Schedellel és Vörösmartyval lenni együtt? Mert azt lehetetlen meg nem ismernünk, hogy literaturánknak ezek legelsőbbjei.ť A barátok elmaradnak, az ellenfelek pedig szaporodnak. Másfél évvel Kazinczy halála előtt a Conversations-lexikon perben már nemcsak személyét, hanem eszményeit is pellengérre állítják. A tekintélyvesztett vezér számára ez a végső kegyelemdöfés.

A magány tűrhetetlen. Egyedüli támasza a család, de odahaza sincs nyugodalma. Első hatalmi megrázkódtatásának idején bejárta Erdélyt, most újra utazni megy. Felkeresi régi barátait, akiknek egy részét személyesen is, többet csak levelezésen keresztül ismert. Mások ezek az utazások, mint a régiek, a fiatalkoriak. Akkor tapasztalni, tanulni óhajtott, most híveket akar látni, hogy megnyugodjék. Lelkinyugalmát szeretné visszaszerezni, személyes beszélgetésekben a régi barátok tiszteletnyilvánítása által.

A rangvesztett vezér mindeddig nem találhatott vígasztalást az alkotásban, most hazatérése után mégis a munka lesz egyedüli menedéke. A meg-megújuló irodalmi harcok elől az íráshoz menekül, át- meg átdolgozza erdélyi utinaplóját, s megírja újabb, utazási emlékeit. Elhagyatott öregségében a legcsekélyebb siker is boldoggá teszi. Végső éveinek egyetlen és utolsó öröme utinaplóinak elismerő fogadtatása.

Az Erdélyi Levelek-et kéziratban elküldte Kölcseynek is. Kölcsey dícsérete - az sem bántja már, hogy egyéb munkáit kevésre tartja - nyugalommal tölti el. Állítólag Kölcsey levelét gyakran vette elő, csaknem könnyezve és újra és újra elolvasta: "Az Erdélyi Levelek, melyeket ez a levélhordó visszavisz, valóban szépek s higyje nekem Uram Bátyám, hogy ha valaha ezen mi litteraturánk virágzani fog, akkor ezen levelekről a Kazinczy nevet emlegetni fogják, midőn sok más dolgozásai elfeledtetnek."