Az Aranyborjú, Herczeg Ferenc színműve ma is csak úgy hat felújításakor a Nemzeti Színházban, mint két évtizeddel ezelőtt a Vígszínházban. Merész és szellemes ötlete: ugyanazt a mesét kétszer elmondani, de úgy, hogy a szereplők szerepet cseréljenek, akik az első évben gazdagok voltak, a másodikban szegények legyenek és viszont, most sem bizonyul drámai ötletnek, nem támad belőle beszültség, a konfliktusban mind a két esetben túlságosan egyenlőtlen felek állnak szemben egymással.

Ebből az is következik, hogy bármi finom grafikával rajzolja meg az alakokat az író, egyiknek sem domborodik ki erős reliefje. A jó emberek jók szenvedésükben és jók a jómódban, egy kis absztrakcióízük van. A tanulság: a vagyon nem változtatja meg az emberi jellemet, inkább maga változik átokká vagy áldássá aszerint, hogy kinek a kezén van, - helytálló, de illusztrálása nem bizonyítás.

Magától értetődik, hogy a darab részleteiben nézve szellemes és tele van egy fölényes lélek iróniájával, a szereplők könnyű kézzel, biztos vonásokkal vannak megformálva és a dialogusban pontosan kapcsolódnak a szerepek mondanivalói. A Nemzeti Színház szép erőfeszítést tesz a darab sikere érdekében, Nagy Adorján rendezése teljesen beválik. Márkus Emiliát újra látjuk sikerei színpadán, ez külön nyereség. A többi szereplők közül Somogyi Erzsi, Timár József és Kovács Károly játéka éri el legközelebb az író elgondolásait.

*

Hajnalodik, új színpadi író, Fekete István színjátéka, aktuális politikai darab, de mindjárt megmondhatjuk, nem él vissza az aktualitással. Magyarok és románok együttélésének kérdéséről szól, de nem a demagóg, nem a becsületes író szemével nézi tárgyát, méltányos igyekszik lenni mindkét irányban. Körülbelül az a levegője, ami a Feketeszárú cseresznyé-é, azzal a különbséggel, hogy ő már a magyarok felszabadulásáról is beszélhet. Jó írói érzékkel olyan alakot tesz a középpontba, akiben magában benne van a magyar-román konfliktus.

Nagyváradi orvos, apja román, anyja magyar volt. Természeténél fogva a konfliktus kiegyenlítésére törekszik, de természetes az is, hogy egyeztető magatartását nem fogadják el egyik oldalon sem. Mind a két félhez tartozik, tehát nem tartozik egyikhez sem. Magyar lányt szeret, de hozzámehetett-e jó érzésű magyar úrilány, kinek minden férfirokona katonatiszt, román emberhez 1918-ban?

Az apját, a vad fanatikus román tanítót igyekszik megnyerni konciliáns magatartásának, s az öreg bőszülten kiutasítja. 1920-ban már csitultak az ellentétek, már menyasszonya a magyar leány, de az öreg, akinek dühét a vadul szerelmes román Silvia is szítja, román érzésből, de még inkább a szerelemben győztes magyar lány, Anna iránti gyűlöletből, újra kiutasítja fiát, mikor az menyasszonyával eljön hozzá békülni. Eltelik tíz év, 1940-ben vagyunk, Nagyváradra bevonulnak a magyar katonák, az orvos azon töpreng, maradjon-e, vagy költözzön át Romániába, de a betegei, a felesége, a gyermekei itt tartják és a magyar katonatiszt őszinte kézszorítása, a magyar méltányosság szép gesztusa itt marasztalja.

Ebben a Sabinban származása folytán szűntelen az ingadozás, nem őbelőle folyik a dráma, hanem a körülményekből, a többi szereplők magatartásából, de az író ezt eléggé leplezni tudja, úgy hogy az alak iránt mindig érdeklődni tudunk. Itt nincs nagy baj. Silvia, a román lány szerepe nincs beágyazva a cselekvénybe, a szenvedélytől izzó nő passziv marad, csak szavai vannak - ezért nem is alkalmas ez a szerep arra, hogy a fővárosi színpadon először megjelenő színésznő, Szilágyi Szabó Eszter igazán megmutassa, mit tud. Csak annyit látunk, hogy vannak drámai hangjai. Vannak apró ügyetlenkedések a darabban, a dialogus néha hamis, néha közhelyes, bár sohasem puffogó, egyes jelenetek erőltetettek. Mintha az író még kissé elfogult volna a szokatlan társaságban.

De fel kell tenni, hogy megtalálja biztonságát hamarosan. Tud jó alaprajzot szerkeszteni, embereket formálni és egymással szembeállítani, van jó drámaírói érzéke. Az előadásból magasan kiválik Páger Antal játéka, csaknem nagystílusú játék, színész és szerep szerencsés összetalálkozásának eredménye. Komár Julia finom és bájos kissé halvány szerepében, Mihályfi Béla erőteljes vonásokkal rajzolja meg a haragos tanító alakját. Földényi László s a kisebb szereplők is, köztük főkép Orsolya Erzsébet megfelelnek feladatuknak. A rendezés kifogástalan, munkáját Csathó Kálmán végezte.

*

A vadmadár kirepült a kalitkából, melyet nagyon szűknek érzett s aki oda bezárta, maga is szakértője a repülésnek, vissza akarja repíteni. Ezzel indul Innocent Vince Ernő új vígjátéka. Asszonyról van szó, nyugtalan, repdeső kis teremtésről. A férjétől, bár szerelem vitte hozzá, elvált és már új vőlegénye van.

A férj azonban elszánt szerelmes, vissza akarja szeretni. De milyen hálóval fogják a vadmadarat? Ezúttal a háló az a környezet, melyben mézesheteiket töltötték. Ide röpíti gépén a férj, aki - mai divat szerint - pilóta; a vidéki kastélyba, annak is abba a szobájába, ahol mézesheteiket töltötték. Rábízza a visszacsalogatást azokra az emlékekre, melyek ebben a szobában rátámadnak.

A kísérlet sikerül - mért ne sikerülne, ha egy színházi szerző úgy akarja? - a vadmadár visszatér a kalitkába. Az új vőlegény hoppon marad. Két kedves öreg is részt vesz a játékban, a kastély úrnője a fiatal asszony, a vele kissé bizonytalan kapcsolatú barátságban élő nyugalmazott főorvos a férj pártján. Beavatkozásuk nem fontos, inkább csak ürügy arra, hogy benne legyenek a darabban, mert egy ilyen derék öreg pár mindig jót tesz egy színdarabnak, különösen, ha olyan elragadóan bájosan játssza két olyan színész, mint Vízváry Mariska és Somlay Artúr.

Mindenki láthatja, a darab igazságai olyan igazságok, mint ahogy fal a színfal. Színházi igazságok, kasirozottak. Alakjai is színpadi alakok, - az egész darab csupa merő színpad. De annak őszintén az, ezt el kell ismerni. A szerző új ember a drámaírásban, de nem új ember a színházak környékén, jól kiismerte, mi kell a színháznak, csak a helyzet-invenciója nem elég arra, hogy magas hőfoka melegítse a jeleneteket. A temperatura, melyet a színpadon teremt, csak abban a jelenetben válik megfelelően meleggé, mikor az asszonyka összetalálkozik a régi szobában a régi szerelmes emlékekkel. Nagyon jó az, hogy ez az új vőlegény jelenetében történik; ettől feszültséget kap az egész.

A szerepek szemmel láthatóan bizonyos meghatározott színészek számára készültek, mérték szerint. Az ilyen nyugtalanul repdeső modern nőket ma Muráti Lili tudja legjobban játszani és ezúttal sem csalatkozott benne a szerző. Szilassy László a férjet játssza; jó szerelmes színész, csak a gesztusa és főképen arcjátéka lehetne változatosabb. Somló István szerepe szerint épen csak hogy jelen tud lenni, de jól van jelen. A színészek quintettjének játékával tehát meg lehet elégedve szerző, színház és közönség.

*

Az erdélyi ballada előadásáról, melyet a Városi Színházban láttunk, a napilapok már elpazarolták az összes magasztaló szólamokat, nekünk már nem marad semmi. Az előadás valóban nagyon szép, a legszínesebb színpadi látványok közé tartozik, amiket valaha láttunk. A szereplők, három kivételével mind kalotaszegi paraszt férfiak és nők, valami őseredeti primitív népi színjátszó ösztönnel mozognak a színpadon. Olyan megvesztegetően szép színpadi képeket, mint a falu templomba vonulása, vagy a lakodalmas társaság, lehetetlen elfelejteni. A parasztférfiak - köztük nem egészen fiatal emberek is - olyan táncokat mutatnak be, amelyek versenyeznek bármiféle művészi tánccal.

Az ember csodálja ezeknek a mégis csak nehéz testi munkával élő embereknek a könnyedségét, tagjaik és izmaik rugalmasságát, de még inkább táncaik eredeti magyar gazdagságát. Szentimrei Jenő, aki az egészet kitervelte, megszervezte és életben tartja, nagyon jó munkát végzett, amiért megérdemel minden elismerést. A keret, melyet az előadásoknak csinált, a halálra táncoltatott Csáki bíró lánya dramatizálása mindenkép alkalmas arra, hogy a népi mutatványok a maguk minden szépségével kifejlődjenek.