A KUT kiállítása. Évek óta érezzük azt, hogy valami baj van festészetünk körül: várjuk a tehetséges fiatalságot, de ez nem akar jelentkezni. A Szinyei-Társaság tavaszi szalónjában, amelynek célja éppen az, hogy érvényesülési alkalmat adjon a fiataloknak és legfiatalabbaknak, éppen olyan hiába keressük őket, mint a többi kiállításokon. Mindig ugyanazok jelentkeznek, akik már évek óta ismerőseink. Valahogyan hiányzik az utánpótlás, ami egyáltalán nem örvendetes jelenség.

Ez indította a KUT vezetőit arra, hogy erre a tárlatára beengedte volna a tagokon kívül azokat a fiatal, tehetséges jelentkezőket is, akik nyilvánossághoz szeretnének jutni, de ez a kísérlet sem vezetett eredményre, nem volt, aki jelentkezzék. Ez különösen azért feltűnő, mert a szobrászat terén jóval kedvezőbbek a viszonyok, egy csomó fiatal szobrászunk van, akitől méltán remélhetjük, hogy működésük a jövőben megóvja szobrászatunkat az elposványosodástól.

Ebből nyilvánvaló, hogy nem csupán gazdasági körülmények okozzák festészetünk fiataljainak elmaradását. Kétségtelen ugyan, hogy a képzőművészet nyomorúságos anyagi viszonyai is nyomasztólag hatnak abban a tekintetben, hogy valaki festészetre adja magát. De ezek a gátló körülmények még súlyosabbak a szobrászatban, hiszen a szoboralkotás drágább, az értékesítés lehetőségei még kisebbek, mint a festészetben. Ebben ritkábban, vagy egyáltalában nem villan fel az az isteni szikra, mely felgyújtaná a fiatalok lelkét, hogy dacolva minden megpróbáltatással, kikerülhetetlen elhivatottságot lássanak a festésben.

Vajjon mi lehet ennek oka? Vajjon az-e, amit sokan hangoztatnak, hogy a mai idők szellemének a szobrászi kialakítás jobban felel meg és ennek megfelelően a monumentális kifejezés vágya a szobrászatban inkább kielégülhet, mint a két dimenziós művészetben? Vagy pedig arról van szó, hogy az új tehetségek elmaradása csak a véletlen játéka, véletlenül több szobrásztehetség születik? Erre ma nekünk, akik benne élünk ebben a helyzetben, nehéz a válaszadás.

Inkább csak sejteni lehet az okokat, mint meggyőzően megállapítani. A művészet élete azonban, amint azt az eddigi tapasztalatok megmutatták, éppen úgy nagy törvényszerűségek szerint játszódik le, mint az emberi élet egyéb megnyilvánulásai, valószínű tehát, hogy nem véletlenség okozza a mai helyzetet.

Támogatja ezt a gyanut az a körülmény is, hogy a szobrászatból mindinkább kiszorulnak azok a festői elemek, amelyekkel még nemrégiben telítve volt és a testek háromdimenziós megjelenítése éppen a legújabb festői iparkodásokban is mindinkább érvényesül, mert a körvonalak élesebbekké válnak, a lágy festőiséget merevebb, keményebb, plasztikusabb ábrázolásmód váltja fel és az árnyékolás elmosódó fínomságai helyett a lokális színek töretlen hangsúlyaiba ütközünk.

A döntő szót ebben a kérdésben persze csak a jövő mondhatja ki. Mai festészetünk legjavában még az a viziós irány uralkodik, mely az impresszionizmus színkultúráját az expresszionizmus lehiggadt eszközeivel alakítja festői kifejezéssé, az az irány, mely egyrészt Szőnyi István, másrészt Bernáth Aurél művészetében érte el tetőpontját. Ennek éppen úgy meg vannak epigonjai, mint ahogyan meg voltak annak idején azoknak a kiváló mestereinknek, akik naturalizmusunk és impresszionizmusunk kiválóságai voltak.