- Ahun gyön már az öreg! - mondták a wohlsteini vágóhíd mészároslegényei és vigyorogtak. De azért jószívvel metéltek egy jókora darab májat, tüdőt, lépet a doktornak, hogy mire felkaptat a meredeken, már nyujthassák feléje a szegényes ennivalót.

Kissé komikusnak találták a pápaszemes, keszeg emberkét, de sajnálták is, mert bizony Wohlstein 500 főnyi lakosa közül alig akadt beteg és a derék doktornak nem sok munkát adtak. Ennek megfelelően szegényesen élt Robert Koch, a falu orvosa, fiatal feleségével, aki panasz nélkül tűrte a nélkülözéseket. A nyomorúságnál - amelyet azzal enyhített, hogy varrással keresett egy kevés pénzt, - sokkal jobban fájt az asszonynak, hogy férje olyan keveset foglalkozik vele. Mihelyt hazaér, bezárkózik a padlásszobába és mikroszkópjával - egyetlen kincsével - bíbelődik késő estig.

A derék mészároslegények azt hitték, hogy a doktorok megeszik a májat, tüdőt, lépet, amelyet tőlük visz el a pápaszemes fickó. Pedig nem kerül abból a fazékba semmi. A híg rántottleves után legfeljebb gombócot esznek, hús csak ünnepnapokon díszlik az asztalon. A doktor, ahogy hazaér, felsomfordál vágóhídi zsákmányával a padlásszobába, ahol zárt ajtók mögött vékony szeleteket metél az állati testrészekből és mikroszkópja alatt szemléli a húsrostokat.

- Ejnye, ejnye! - hőkölt hátra Johann, a mészáros egyik napon, amikor a doktor azzal a furcsa, megdöbbentő kéréssel állt elő, hogy a lépfenében elhalt marha húsából adjanak neki. Johann elfordult a rövidlátó vendégtől és kezének jellegzetes mozdulatával jelezte a többi legénynek, hogy a doktor nyílván megbolondult.

Nem használt kérés, könyörgés: a legények irtózattal hátráltak előle és eszük ágában sem volt, hogy a szörnyű betegségben elhullott dög húsához hozzányúljanak. Vasvillával lökték egy gödörbe és elföldelték az állatot. Gustl, a legfiatalabb legényke, még keresztet is vetett, hogy az Isten megőrizze a fertőzéstől. Maga sem tudta, mitől fél jobban: a lépfenés marhától, vagy az őrült doktortól.

Robert Koch, a falu orvosa, aznap este a büntetőtörvénykönyvbe ütköző cselekedetet követett el. Napnyugta után, amikor már elnéptelenedett a falu, kilopódzott a frissen hantolt gödörhöz, kiásta a lépfenés marha testét és hazavitte a máját, lépét, sőt még véréből is kieresztett valamennyit. Lélekszakadva futott haza és noha takarékoskodnia kellett a gyertyával, még az éjjel hozzáfogott a munkához. Sápadt, elgyötört arca felragyogott, amikor a nagyítóüvegen keresztül azt látta, hogy a rothadó vérben fehér pálcikák nyüzsögnek...

Igy kezdődött az a valóban világmegváltó munka, amely Róbert Koch nevét az öt kontinensen ismertté tette. De még hosszú volt az út addig, amíg a falusi doktor felfedezte a lépfene baktériumát, amivel forradalmasította és új alapokra fektette a bakterologia tudományát. Még később, 1882 március 24-én, a berlini fiziológiai társaság ülésén bejelenthette, hogy megtalálta a tüdővész bacillusát. Kilenc évvel ezután pedig már bemutatta újabb felfedezését: a tuberkulózis elleni szérumot, a tuberkulint. Végül a kolera kórokozóját is sikerült megtalálnia.

2400 éves betegség

Már a Krisztus előtti negyedik században ismerték azt a betegséget, amely évszázadok óta annyi meg annyi életet pusztított el és amelyet ma tuberkulózisnak neveznek. Már Hypokratesz, az ókor legtudósabb orvosa is tud róla, de egészen a mult század kilencvenes évéiig - Robert Koch zseniális felfedezésének idejéig - tehetetlen volt az orvostudomány ezzel a szörnyű csapással szemben. Azóta viszont igen sokat megtudtunk róla, úgyszólván nem maradt titka az orvosok előtt. Mégis mindig új meg új gyógymódok keletkeznek, amelyekről azt hirdetik feltalálóik, hogy általuk teljesen kiküszöbölhető a borzasztó kórság.

A legfontosabb felismerések egyike az volt, hogy úgyszólván minden ember keresztülmegy életének egy bizonyos szakában a tuberkulotikus fertőzésen, de esetleg nem is tud róla. Veszedelmet sem okoz számára a fertőzés, mert az erős szervezet harcos sejtjei elpusztítják a baktériumokat, mielőtt azok elszaporodhatnának és szétterjedhetnének.

Az ilyen könnyű fertőzés viszont immunissá teszi a szervezetet az újabb tbc-bacillusok fertőzésével szemben. (Természetesen ebből nem következik az, hogy az illető most már nyílt-fertőzés, vagyis köpő tbc-s beteggel élhet együtt veszedelem nélkül, mert az immunitás csak relatív).

Kétségtelen, hogy a tuberkulózis gyógyítható betegség, csak idejében kell a gyógyítását elkezdeni. A tuberkulózisra való hajlam bizonyos fokig örökölhető is. Elősegíti a tuborkulotikus fertőzést a leromlott testi állapot, az egészségtelen életmód, az elégtelen táplálkozás, a nedves lakás, a túlfeszített testi vagy szellemi munka.

Legveszedelmesebb a gyermekkorban vagy a serdülő és ifjú korban történő fertőzés, tehát főleg a 30 éven aluli egyéneknek kell magukra vigyázniuk, hogy ne féljenek tuberkulotikus beteg közelében, azzal ne kerüljenek testi érintkezésbe (kézfogás, csókolódzás feltétlenül kerülendő!), köpetváladéka - amelynek útján a fertőzés terjed - semmiféle formában ne érintse őket.

Az értelmes és jóérzésű beteg maga vigyáz arra, hogy köpetét zárt edénybe fogja fel és lehetőleg elkülöníti magát az egészséges környezettől, hogy a fertőzésnek elejét vegye. Ha a beteg ezt nem teszi, a környezetnek kell a beteg lehető elkülönítéséről és a megfelelő állandó fertőtlenítésről gondoskodnia.