Ami nincs a lexikonokban

Amikor az úgynevezett „keleti expressz” 1887 augusztus 12-én a magyar határállomásra, Orsovára, - Budapest felől jövet - befutott, kínos feltűnést keltett az utasok között, hogy a vonat az előírt tíz perc helyett már vagy húsz perce is álldogált. Apránként vált köztudomásúvá, hogv mihelyt a vonat Orsovára érkezett, nyomban felszállott rá egy tiszti különítmény, amely két urat keresett.

Végre rajuk akadtak az egyik elsőosztályú fülkében. Kettőjük közül az egyiket, az idősebbiket, levitték az állomásépületbe s ott hosszabb tárgyalás kezdődött vele: a késést ez a tárgyalás okozta. Három nap mulva az egész világsajtóban kipattant a szenzáció: a keleti expressz két utasa egy jászkun huszárhadnagy s egy közös kapitány volt.

A huszárhadnagy Ferdinánd szászkoburg-gothai herceg, az idősebb úr pedig a majdani segédtisztje volt. Az utóbbitól azt követelte a tiszti különítmény a közös hadügyminisztérium parancsára, hogy mielőtt elhagyta a Monarchia területét, mondjon le az osztrák-magyar hadseregben viselt tiszti rangjáról.

A szenzáció pedig abban állott, hogy Ferdinánd koburgi herceg I. Ferencz Józsefnek, az orosz cárnak és majd minden európai uralkodónak ellenkezése dacára elfogadta a bolgár szobranje meghívását Bulgária fejedelmi székére. Ferdinánd herceg aztán apránként leszerelt minden ellenkezést s ennek az akkor huszonhat esztendős fejedelemnek sikerült ötven év alatt országát a török uralom s a cár atyáskodása alól felszabadítania s a modern fejlődés útjára átvezetnie.

Ferdinánd ugyan 1918-ban, a világháború végén, amelynek során a központi hatalmak oldalán harcolt, lemondott, az uralkodásról s azóta már csak két kedvenc foglalkozásánnk, a lepkegyűjtésnek és a spiritiszta problémák kutatásának él, de nevét ma is tisztelettel és hálásan emlegetik Bulgáriában.

Rokonaink, a bolgárok

A bolgár nép ma szlávul beszél, de tudatában van annak, hogy birodalmát és nemzeti nevét egy turáni népnek, a bolgárnak köszönheti, amelynek őshazája a Volga és az Ural között feküdt, ahol még a 13. században is létezett a Keleti Bulgária. Velők volt szomszédos, valószínűleg az Ural keleti lejtőin, az onugur, vagyis ungur nép, a magyarság előnépe. Közös törzsnevük a „gur”, amely a középázsiai törökségnek volt egyidőben az összefoglaló neve. Ez elé tették a „bulg”-szótövet, amely török szó „keverést”, „lázadást” jelent.

Vagyis a „bulgár” szó „keveredett” vagy „lázadó török”-öt jelent. Amikor a bolgárok mai hazájukban megjelentek, még századokon keresztül török, közelebbről kun fejedelmeik voltak. Ezeknek hatalmas sziklába faragott emlékét vagy három évtizedje fedezték fel s a mellettük a sziklába vésett feliratokat egy Szófiában élő magyar tudós, Fejér Géza, fejtette meg. A sziklavéseten ábrázolt leghíresebb fejedelmük Krum kán volt, aki büszkén hirdette magáról, hogy Nikeforosz bizánci császárt leütötte s koponyájából ivóedényt készíttetett magának.

Kunok egyébként még ma is élnek Bulgária területén, Eminé és Kaliak tengerparti városokban: törökül beszélő keresztények ezek, mint ahogy nálunk néhány évtizedje a kunok keresztényvallásúak voltak ugyan, de a Miatyánkot törökül mondották. Egyébként valószínű, hogy a „hajdu”-intézményt is Bulgáriából vettük át, ahol Báthory Zsigmond moldovai vajdasága idején játszottak nagy szerepet.

Honnan ered a „bugris” név?

Nemhiába volt már az előidőkben is „lázadó” a bolgárok neve: valahogy a históriájukban is fennmaradt ennek az emlékezete; pedig amióta elszlávosodtak, ugyancsak veszítettek harcias természetükből. De ekkor viszont a vallás terén mutatkozott ki nyakasságuk. Náluk keletkezett az úgynevezett bogumli mozgalom, amely mindenütt a középeurópai hegyvidékek mentén terjedve, ugyancsak alaposan belenyult Európa középkori történetébe.

A déli Kárpátok, majd a boszniai hegyek, aztán az Alpesek mentén eljutottak egészen franciaországba ezek az „eretnekek”, akiket hol patarénusok (a görög „katharraioi”, vagyis „tiszták”), hol albigenzesek, hol waldenzesek néven ismertek s akik ellen a pápák és uralkodók valóságos kereszteshadjáratokat vezettek anélkül, hogy őket ki tudták volna írtani.

Kimutatták, hogy a különböző protestáns szellemi mozgalmak is alapjukban erre a bogumil-mozgalomra vezethetők vissza. Franciaországban egyszerűen „bougre”-oknak, vagyis bulgároknak hívták őket, s miután igen nyakas és keményfejű emberek voltak, akiket még a máglya-halál sem térített el hitüktől, azért az ilyen keményfejű embereket általában „bougre”-oknak nevezték el s ez a szó mint „bugris” került át a magyar nyelvbe.

A százéves emberek hazája

A statisztika szerint a legnagyobb kort elért emberek száma milliónként az egyes államokban így sorakozik: Guatemala 465, Bulgária 446, Colombia 329, Japán 242, Brazília 219. Bulgária tehát e szerint a százévesek dolgában a második helyen állana. 1927-ben azonban a bolgár parlament bizottságot küldött ki minden egyes, a népszámlálás során százévesnek mondott egyén felülvizsgálatára.

S ekkor kiderült, hogy a bejelentett 1756 száz- és ennél többesztendős ember közül csak 158 volt olyan, aki csakugyan elérte a száz esztendőt. Igy is szép azonban ez az eredmény, amelyet Mecsnikof, a híres orosz biológus, annak tulajdonított, hogy a bolgárok sűrűn isszák a joghurtot, ezt az aludt-tej-fajtát, amely egy speciális élesztőnek, a bolgár „maya” baktériumának hatására jön létre a tejből, s amely a bélben lévő erjedési baktériumokat elnyomja.

Másik híressége a bolgár földnek a rózsaolaj, amelyet a kazanliki és karlovói rózsaligetekben szüretelnek. Már messzi vidéken érezni ezeknek a rózsaligeteknek átható, kedves illatát, ahol évente mintegy 3000 kiló olajat sajtolnak ki a frissen szedett szirmokból.

Bulgáriának szép jövedelme van belőle, mert egy kiló ilyen olajnak a hely színén 400 pengő volt már normális körülmények között is az ára. A bolgárok egyébként általában mesterei a belterjes kertgazdálkodásnak s a bolgár kertészeket ma már a világ minden táján megtalálni a nagyvárosi övezetekben.