A Magyar Nemzet február 4-i számában Szabó Zoltán védelmébe veszi a Szót, a szellem e lealacsonyított eszközét "Neo-Bábel" című cikkében. Holott a szó nem vádlott ebben a pörben, hanem áldozat. A bűnös a definíció. Hiányzik az a Larousse, amely pontosan megjelölné minden szó értelmét, különösen az ilyen közhasználatú szavakét: szabadság, szocializmus, humanizmus, haza. Mert az egyik szentistváni birodalmat ért rajta, a másik Kárpát-Duna-Nagyhazát. A szavak elveszítették világos tartalmukat, s homályban bolyonganak, mint a halvaszületettek árnyék-lelkei az Alvilágban.

Boldogult Gombocz professzorunk igen lebilincselően magyarázta óráin a szavak többértelműségét. Ez az irodalom, a költészet alapja: a szóhangulat, a beleérzés. A szépirodalomban így is van ez rendjén - de a politikában, korunk szónoki műveiben, s legfőképpen az újságírásban ennek ellenkezője kell igaz legyen. Nem lehetne eléggé drákói rendszabályokat hozni a szavak többértelműségének közéleti használata ellen.

Korunk amúgyis a propaganda korszaka, s minden propaganda a szavak többértelműségét használja kincsesbányának. Pellengért kellene állítani a hamis kifejezéseknek, a homlokegyenest ellenkező alluziójú szóhasználatnak, a hadijelentésekben szereplő "diadalmas visszavonulásoknak", "fejvesztett üldözéseknek", a fétisszerűen használt kifejezéseknek, melyek szerint "Amerika elhatározta magát", "Vichy gondolkodik" és "Spanyolország éhezik".

A szó beteg: röntgensugár alá kell tenni és leégetni róla a rájanőtt torz daganatokat, a ferde mellékértelmet, az akarva-homályos tartalmat. Cartéziánus világosság szükséges a szó-mitológia ellen: a fénytől elpusztulnak a Hamisság baktériumai.

Vegyünk példát a francia akadémiáról: egy világégés közepette, szétroncsolt országban azon vitázik a szótárbizottság, mi a pontos, félreérthetetlen tartalma e szónak: rózsa.

Nagypál István