Megvannak lényében az emberi nagyság bizonyos elemei, de azok sem egészen s így hasztalanul pazarlódik el mindene. Határozatlan jellem, nincsenek körvonalai, nincs benne szilárd és állandó, élete szétfolyik a semmibe, nyomtalanul. A gomböntő olvasztó tégelyébe való, hogy másokkal, hozzá hasonlókkal öntsék újra, nem érdemli meg a saját anyagából való újraöntést. Csak egy igaz dolog van hazug és értéktelen életében: az, hogy Solvejgben fel tudta kelteni a nagy szerelmet, az örök hűséget és végül is ez menti meg s ez szerzi meg a végső ajándékot, a megbékült halált.

Peer Gynt képének ez az értelmezése nem számít teljességre és inkább konjektúra akar lenni, mint megoldás. Történetének folytonos változásai az életnek és az élet lehetőségeinek annyi oldalát érintik, a realitás és fantazma olyan sokféle keveredésében folynak le, annyi mindenféle pontosabban meg nem határozott jelzést kapunk úgyszólván minden jelenetben, annyiféle gondolat felé, hogy az egész művet és benne Peer alakját teljesen megmagyarázni aligha tudnók a legrészletesebb és legbeljebb ható elemzéssel sem. Hogy a norvégek többet értenek-e meg belőle és jobban, azt nem tudom, de hogy többet éreznek meg, azt látatlanban is hiszem.

Ibsen olyan norvég nemzeti jellemvonásokat szőtt bele Peer Gynt alakjába, amelyekre népe bizonyára könnyebben és erősebben reagál, mint mi. Ha odavesszük nagy művéhez az értelmezés segédeszközéül többi darabjainak sok önmagában és a világban bizonytalan alakját, a költő harcának szenvedélyes hangját a hazugság ellen, akkor azt kell hinnünk, hogy Peer Gyntben a norvég embertípus ábrázolatát akarta adni a nagy nemzeti hibák távlatából nézve.

Nem bizonyos, hogy a költő maga is, ha megkérdezték volna, meg tudta volna adni a szabatos magyarázatát, ami művében homály és rejtvény. A Peer Gynt a költő ösztöneiből fakadt ki, az ösztön műve, nem az értelemé. Az értelem csak formálta, ami benne lényeg, az a tudatalatti mélyekből bukkant fel. Sok felsőbb réteg ellenállását kellett leküzdenie, ezek az ellenállások sokat lehorzsoltak belőle, ami a teljes világossághoz kellett volna - innen a félhomály.

De nem éppen ez teszi a drámát olyan izgatóvá? Nem ez adja szuggesztivitásának igen nagy részét? Ha a darab minden pontja teljesen meg lenne világítva, egyszeri ismeretség alapján tudomásul vettük volna és ezzel el volna számunkra intézve. Így minduntalan visszatérünk hozzá, izgatnak kérdőjelei, keressük a válaszokat rájuk. Ahányszor olvassuk, mindig máskép hat ránk s ez az, ami szép.

*

Peer Gynt egyszerű paraszt-suhanc, parasztok közt él, a jómódból lecsúszott család nyomorúságos életformái között. Mégis egy nagy költő fellegek magasságában járó viziójának megtestesítője és a legmélyebb életkérdések kifejezője. Figyelmeztetés ez azoknak az íróknak számára, akik a parasztság irodalmi ábrázolása iránt érdeklődnek: így is lehet, a mindennapi anyagi, családi és szerelmi motivumoknak, néprajzi különösségeknek magasan fölébe emelkedő értelemben is lehet parasztokról szólni, egyszerű parasztból is lehet mély eszmék hordozóját csinálni. Ez a felismerés hasznos lehetne a mi irodalmunkban is, amelyben a paraszt-ábrázolás, sok író minden ügybuzgalma ellenére is, egyre jobban ellaposodik.

*

Előadni a Peer Gyntet minden valamire való színház legmagasabb becsvágyának tárgya lehet. Rendkívüli rendezői feladatokat állít fel, nagy sereg alakot mozgat a legkülönfélébb helyzetekben, a hangok példátlanul széles regiszterét szólaltatja meg. A Nemzeti Színház új előadása ennek a becsvágynak a jegyében folyik le, nagy erőfeszítés, de sajnos, csak félsikert eredményez. Hogy a szereposztásnak az a furcsa ötlete, Peer Gynt szerepét a párhuzamos két előadásban, egyszer egy, azután két színésszel játszatni, szerencsétlen és elfogadhatatlan, azt eléggé hangoztatta az egész sajtó, nem szükséges, hogy mi is bizonygassuk.

Peer Gynt az első részben fiatal suhanc, a másodikban deresedő férfi, majd megtört aggastyán, azért mégis csak egy ember, egy hang, egy élet, nem lehet büntetlenül kettétörni. Ugyanabban a szerepben fiatalt és öreget játszani jó színésznek nem nehézség. A három színész közül ezúttal a legfiatalabb tetszett legjobban.

Apáthy Imre ifjú Peerje friss és temperamentumos, a szerep komplex elemeit jól összefogja, olyan színészi képességeket revelál, melyeket eddig nem volt alkalma megmutatni. Lehotay Árpád játéka bágyadt s mintha nem azonosulna eléggé a szereppel, úgylátszik, nem találta meg lényében a Peer Gynthez való hangokat. Jávor Pál csak egy-két jelenetben jut túl a külsőségeken, játékában nincs elég elmélyülés. Azt az érzést kelti, hogy a szerep idegen a lényétől. Az egyedüli a sok szereplő közül, aki teljesen az ibseni levegőben mozog, Gobbi Hilda. Aase anyója minden ízében az, aminek Ibsen elgondolhatta.

*

Áprily Lajos fordítása megérdemli mindazt a magasztalást, amellyel a lapok kritikája elhalmozta. Talán lágyabb egy árnyalattal, bizonyos darabosságokat, melyek Ibsen lényegéhez tartoznak, elsímít, de szépen zeng, hozzásímul a jelenetek hangjához egy és egy-két apró foltot leszámítva tiszta nyelvi művészettel szól. Valóban költői mű. Elolvastuk könyvalakban is és ugyan olyan jó hatást tett. A könyv előszavából egy kis meglepetéssel vettük észre, hogy nem említi, talán nem is ismeri Patthy Károly régebbi Peer Gynt-fordítását, holott jó hasznát vehette volna, mert ez a fordítás norvég eredetiből készült s írói erényei mellett megvan benne a filológiai hűség és akribeia erénye is.

Schöpflin Aladár