Egy színházi évad
Nem sok értelmét látjuk, hogy most, a színházi évad befejeztével rekapituláljuk az ősztől nyárig történt színházi eseményeket, felsorolva az előadott darabokat, a színészek teljesítményeit, a sikereket és balsikereket. Néhány megjegyzés azonban tollunkra kívánkozik s ezeket jobbnak látjuk el nem hallgatni.
Első és leginkább lényegbe vágó megjegyzésünk a dilettantizmus aggodalmat keltő térfoglalására vonatkozik. Ebben az értelemben kritikánk főképpen a Nemzeti Színházat illeti. Ebben az évben legalább három olyan darabot mutattak ott be, amelyek láttára el kellett képpednünk: hogy kerültek ezek az ország első színpadára? Nyomát sem találtuk bennük sem írói, sem színpadi tehetségnek, nem voltak bennük hatást igérő szerepek, nem volt semmi, amit előadásuk megokolására mondhatna a színház. Értjük nehéz helyzetét.
Ijesztő pangás van a drámai termelés dolgában nemcsak nálunk, hanem mindenütt a világon, fontos forrásai a színpadi irodalomnak, mint például a francia dráma, elapadtak, másutt is a számunkra használható források egyre nehezebben közelíthetők meg. Olyan magyar írók, akik évek óta legalább a szórakoztató színmű terén többé-kevésbé segíteni tudtak a repertoire folytonosságát fenntartani, ismert okok folytán kiestek és a helyükbe nem léptek újak, akik pótolni tudták volna a hézagokat.
A Nemzeti Színháznak feladata új meg új magyar tehetségeket felkutatni, szükség esetén tanítani, segíteni őket minden rendelkezésre álló módon. Mindezt jól tudjuk, de mindezek csak enyhítő körülmények s enyhítő körülmény nem ment fel az ítélet alól. Valami színvonalat köteles egy nemzeti színház őrizni, nem szabad a saját hitelét megrontania. Ez nemcsak önmaga, hanem az irodalmi és színházi kultúra iránti kötelessége is. Egy idő óta különböző helyekről, melyek között van olyan is, amelyet nem tekinthetünk illetéktelennek, szép szavakat hallottunk a magyar dráma megújulásáról.
Nos, erre a megújulásra ugyancsak rácáfolnak az említett darabok. A színészek hitelét és népszerűségét sem volna szabad elrontani olyan szerepekkel, amelyek teljesen üresek, nem adnak semmi játszani valót. Hogy csak olyan színdarabot adhat a színház, amilyen akad? Erre radikális feleletet kell adnunk: inkább ne játsszon a színház, mintsem hogy silányat játsszon. Erre azonban nem kerülhet a sor. Vannak a színpadon még ki nem próbált, tehetséges írók, akik ha nem írnának is mindjárt tökéleteset, de legalább olyat, aminek van valamelyes színvonala. Ezeket kellene a színpadra csalogatni.
Ezenkívül pedig ott van a világ drámaírásának hatalmas multja, amelybe erősebben be lehetne nyúlni. A nyugat egyelőre ha nem is csődöt, de legalább kényszeregyességet mondott mint színpadi exportforrás s a Nemzeti Színház helyesen tette, hogy északra, a skandinávokhoz és finnekhez, északkeletre az oroszokhoz fordult. Mindenféle forrást fel kell kutatni, csak éppen a dilettánsoktól kell óvakodni. Dilettánsból sohasem lehet művész, a dilettáns csak árthat, a színpadon még jobban, mint a könyvirodalomban.
Két nagy sikere volt az évadnak, Márai Sándor és Bókay János darabjai. Az egyik komoly és mélységeket felkutató lélektani dráma, a másik kellemesen csevegő, mulatságos helyzeteket elmés és sokszor csipős dialógusokkal bonyolító vígjáték. Nagy sikerükből következtetéseket lehet levonni a közönség lelki állapotára és igényére.
Az derül ki: nem igaz az a manapság sokat hangoztatott állítás, hogy a mai embernek korszerű, az aktuális társadalmi kérdéseket feszegető dráma kell, tendencia, nyers realitás vagy társadalmi kritika. A mai embernek ép az ellenkezője kell. Szüntelen benne él a mai nyilvános élet szörnyű hangzavarában, a propaganda minden eszköze trombitálja a fülébe az ugynevezett korszerű eszméket, a kor frazeológiája már mindenkit egy szünet nélküli idegháborúba von. Egy kis üdülésre van szüksége s ezt várja a színháztól.
Mint a Kaland fogadtatása mutatja, nem okvetlenül felületes léhaságot, hónaljcsiklandó bohózatot. Komoly, mélyebbről jövő szót is, csak jól legyen kimondva és olyan dolgokra vonatkozzék, amelyek az embert mindenütt és mindenkor érdekelték és érdekelni fogják: szerelemre, házassági, családi, egyéb érzelmi komplikációkra, általánosan szólva az emberi magánélet örök és kimeríthetetlen problémáira.
Sokan tudniillik elfelejtik, hogy az embernek nemcsak politikai és szociális esze - az esetek túlnyomó számában, sajnos, inkább esztelensége - van, hanem érzelmi élete is. A színpad pedig ennek az érzelmi életnek a közege elsősorban. A mai élet úgyis túl van politizálva, minek még a színpadot is olyan asszociációk szolgálatába állítani, amelyek csak arra jók, hogy megbontsák a nézőtér konszenzusát, amely a színház éltető eleme?
Valamit még a színjátszásról. Színházaink előadásai általánosságban elfogadhatók. Hibák itt is történnek, ez elkerülhetetlen, de megállapíthatjuk, hogy a színjátszás terén nincs olyan aggasztó visszaesés, mint a drámaírás terén. A prominens színészek tartják a színvonalukat, néhány ragyogó színészmunka, amit ebben az évadban láttunk, sokáig emlékezetünkben marad. Egy feltünő tünet mégis aggodalomba ejt: a succrescentia körül bajok vannak. A fiatalok között keveset látunk olyat, akire számíthatunk, ha majd egyszer a mai legkíválóbbak pótlására kerül sor.
Látunk köztük becsületes középszerűséget, egy-két értékes qualitást, látunk elég jó színjátszó kultúrát, néha igen jó epizódista játékot, de alig látunk igazi, erőteljes, nagyarányú művészi egyéniséget abban a nemzedékben, amely a legutóbbi években került a színpadra. Lehet, hogy vannak köztük, akik csak az alkalmat várják, hogy egyszerre kiugorhassanak, de olyat, aki a nagyrahivatottságnak komoly jeleit adta volna, alig látunk. Nagy veszély ez, a színház halála az elközépszerűsödés.
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!