Az árkérdést nem lehet beszorítani egy hivatal vagy egynéhány minisztérium hatáskörébe: nincs ember és intézmény az országban, amelynek jövő sorsát, sőt egzisztenciáját nem érintené az ár alakulása. Emlékezetes még az 1918-as világháború befejezése után kitört káosz, amely az árak kaotikus eliramlásával, a milliárdokkal dobálódzó inflációval mérhetetlen kárt okozott a gazdasági életben. Ezért fogadta a közvélemény egyöntetű helyesléssel Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter költségvetési expozéjának a következő bejelentését: „… kialakítjuk a jelenlegi európai viszonyoknak megfelelő új magyar árszintet, amely organikus egész lesz és azt minden eszközzel tartani fogjuk.”

Rendkívüli hordereje van a pénzügyminiszter kijelentésének.
A háborús viszonyok, egyes fontos nyersanyagok, élelmi cikkek kínálata és kereslete körül mutatkozó eltolódás napról-napra jobban kiélezték a nagy elvi kérdést: szabad utat enged-e a kormány azoknak az erőtényezőknek, amelyek a mindennapi élet szükségleteit hol ezen, hol azon a frontszakaszon törik át újabb és újabb drágulással, vagy pedig szembeszáll ezeknek a feszítő erejével és egyszersmindenkorra beszünteti a további áremelkedés lehetőségét, a polgári élet valamennyi vonatkozásában.

A kormány nem tért ki a felelősségteljes kérdés elől és – mint a pénzügyminiszter szavaiból kitűnik, a szilárd, stabil árszínvonal mellett döntött. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a most rövidesen lebonyolítandó kiegészítő rendelkezések után semmiféle címen nem engedik meg a további áremelkedéseket és ezt a most kialakítandó árszintet minden eszközzel megtartják és megtartatják. Az ország egész területére, valamennyi termelési ágára és minden egyes lakosára kiterjedő árrögzítés igazi jelentőségét csak az a nemzedék tudja kellően értékelni, amely végig élte az előbbi világháborút követő bomlott esztendők haláltáncát, szemtanuja volt az egyes társadalmi osztályok rohamos hanyatlásának, a lelkiismeretlen spekuláció tombolásának és annak a morális hanyatlásnak, amely lelkileg is koldússá tette a milliókkal dobálódzó társadalmat.

Az árrögzítést Reményi-Schneller pénzügyminiszter közlése szerint „megelőzi a munkabérek és fizetések bizonyos mérvű emelése.”
A pénzügyminisztérium ki is dolgozta ennek a rendezésnek az irányelveit. A közgazdasági közvéleménynek ezek után tisztán kell látnia abban a tekintetben, hogy az árrögzítés megvalósítása milyen gyakorlati következményekkel és milyen gazdasági előfeltételekkel jár.

Az árrögzítés nem képzelhető el a fogyasztás racionalizálása nélkül.
Ezért az árrögzítésnek egyik előfeltétele, hogy mindenki megkaphassa azt, ami a háborús igényeihez mért szükségletét kielégíti. A hangsúlyt itt a háborús igényekre kell vetni. „Szállítsa le igényeit és takarékoskodjék, ne üljön fel különféle tendenciózus híreszteléseknek és viselje fegyelmezetten azt a lemondást, többé-kevésbbé csak kényelmetlenséget, amelyet viselnie kell – mondotta Reményi-Schneller pénzügyminiszter beszédében. – Én tudom t. Ház, hogy ez mélyen belenyúl az egyén életébe, de ez mindenütt így van, sőt merem állítani, hogy másutt fokozottabb mértékben van így.”

A fogyasztás racionalizálására vonatkozóan ennyit mondott Reményi-Schneller Lajos: „A meglévő jegyféleségek organikus összefogása, a folyamatban levő közellátási intézkedések szigorú végrehajtása, termelésünk megfelelő emelése és szervezése esetén semmiféle baj nem lehet a közellátás terén.”

Ezzel a kérdéssel összefügg a harmadik feladat: A zugkereskedelem megakadályozása.
Ha a kormány energikusan megakadályozza mind a spekulációs, mind pedig a hisztérikus, mértéktelen készlethalmozást, akkor az árrögzítés áldásos hatásainak az érvényesülését nem húzhatja keresztül semmiféle nyiltan vagy burkoltan jelentkező erőtényező. Mindenki tisztában van azzal, hogy sem a fogyasztás racionalizálása, sem a zugkereskedelem kiküszöbölése nem sorolható az egyszerűbb feladatok közé. Az is természetes, hogy az árrögzítésnek a körét csak azokon a területeken építik ki, amelyeket az elsőrendű életszükségletek, továbbá a folyamatos termelés érdekében feltétlenül biztosítani kell.

A fizetések, munkabérek rendezését a mai viszonyok között nem lehet kizárólag családvédelmi alapra helyezni.
Mind a közalkalmazottak, mind pedig a magánalkalmazottak és a munkásság körében olyan rendezést várnak, amely a pénzügyminiszteri expozé szellemében igazítja ki a fizetéseket, munkabéreket, egyben pedig érvényesíti a családvédelem szempontjait is. A pénzügyminiszter világosan megmondta, hogy „a teljes áremelkedés nem vihető át a bérekre és fizetésekre és ez az az áldozat, amelyet valamennyiünknek viselni kell.”

A kormány az előrelátó, szerves árrögzítés megvalósítására irányuló elhatározása nagy megnyugvást jelent általában a fogyasztók számára, de különösen a termelés valamennyi ágára. Lehetetlen helyzetekbe sodorja, szinte megbénítja a termelést az a bizonytalanság, amely a szükséges anyagok beszerzése és a produktumok értékesítése tekintetében újabb és újabb kérdőjelek elé állítja az üzemeket, kizárja a nyugodt, előrelátó kalkulációt, és elvonja az energiát az érdemi munkától. A rögzített árszínvonal, a bér és árfejlődés rendezése és lezárása az ország mai viszonyai között a háborús igényekhez mért, itt-ott lemondásra kényszerülő, de feltétlenül stabil, biztonságos jövő aranyfedezetét jelenti.