A TUDOMÁNY HŐSEI

Az Ur 1527. évinek egy őszi napján nagy zríj tört ki a baseli egyetem méltóságos és máskor oly csöndes falai között. Uj tanár hirdetett előadást, aki a fekete táblán ilyenféle cédulával hívta fel magára leendő orvostanhallgatóinak figyelmét: „Philippus Aureolus Theophrastus Paracelsus Bombastus ab Hohenheim, a teológia tanára, a szabad művészeteknek és mindkétfajta orvostudománynak tudora, orvos és Németország bölcselője, a gyógyászok fejedelme s a misztériumok ismerője, a kémikusok ura, ekkor meg ekkor tartja meg első előadását”…

Nos, ez a beköszöntő már önmagában is eléggé szépen hangzott ahhoz, hogy a hallgatók figyelmét felcsigázza s - persze - a többi orvosprofesszor jogosult gyanakvását kihívja. Maga az előadás azonban mindezen még alaposabban is túltett. Először is az új professzor, ami eddig hallatlan dolog volt bárminő európai egyetem katedráján, németül kezdett beszélni a százszorszent latin nyelv helyett.

Másodszor nyíltan bejelentette, mégpedig meglehetősen durva szavakkal, hogy fütyül minden úgynevezett tudóskollégájának műveire s az összes élő orvosok mindenfajta üres halandzsájára: ezennel van szerencséje nyíltan bevallani, hogy tíz esztendő óta egyáltalán nem olvasott semmiféle könyvet, egyszerűen nem érdeklik őt kollégáinak hasbeszédei.

Harmadszor pedig tessék tudomásul venni, hogy az összes multbeli orvosi tekintélyek is Hekuba a számára, legfőképpen pedig az örök tekintélynek hirdetett Arisztotelész, aztán Avicenna, meg Galenus s a többi vén salabakter; aminek bizonyságául ezennel meghívta egész tisztelt hallgatóságát az egyetem udvarára, ahol nagyobb nyomaték okából nyomban el is fogja a máris máglyára hordott összes említett mesterek könyveit ünnepélyesen égetni...

Hát ennek a mindössze 34 esztendős doktornak ez a páratlan arroganciája egyszerűen felkergette a többi professzor orcájába, ami csepp vérük csak volt. Egyelőre persze nem igen mertek hozzányúlni, mert a baseli egyetem nagyban függött a baseli városi hatóság jóindulatától, márpedig a szemtelen doktornak eddig sikerült nehány városi tanácsost igazán a csodával határos módon meggyógyítania, olyan esetekben is, amikor az egyetem tisztelt professzorai már lemondottak róluk.

Persze, most ezek a laikus urak esküsznek a nagyképű sarlatánra, s nem jó dolog velök ujjat húzni. Igy hát egyelőre csak nagy némaság fogadta Paracelsus egyetemi bemutatkozását, ami persze nem zárta ki azt, hogy titokban, a háta mögött ne annál vehemensebbül szervezkedjenek ellene.

Először is megállapították, hogy egyszerűen Hohenheim Fülöpnek hívják. Itt született a svájci Einsiedelnben. Apja a német lovagrend egyik nagymesterének természetes fia volt, nyomorúságos sorban tengődő kis falusi orvos; édesanyja pedig ugyanott kórházi ápolónő volt. A többi ragyogó és hangzatos nevet Hohenheim úr mind a saját hatalmából vette fel. Aureolus-t azért, mert hogy az ő működésével új hajnal hasad a tudományra („aureola” a hajnali fény).

Paracelsus-t azért, mert háborút hirdet a középkori orvostudomány legnagyobb latin mestere, Celsus ellen. A Bombastus nevet ugyan már az apjától örökölte (a gyapotvirág neve ez latinul), viszont ő maga tette halhatatlanná: Paracelsus óta hívják a nagyhangú, üres szóvirágokat „bombasztoknak”. Aztán állítólag a doktori címeivel is baj van. Rövid idő multán ugyanis felszólította az egyetemi tanács, mutassa be az írásait, s Paracelsus ugyan váltig hivatkozott rá, hogy Bécsben és Ferrarában szerezte meg doktori fokozatait, ellenben okmányokat nem tudott - vagy, mint ő mondotta, nem akart - bemutatni.

Ez tehát már eléggé jó kiindulópont volt egy majdani támadóhadjárat céljaira. S az egyetemi tanács hamarosan újabb segítőtársakat is kapott, mégpedig a városi patikusok képében. Paracelsus ugyanis mellesleg mint városi tiszti orvos felhívta a tanács figyelmét arra, hogy állandóan vizsgáltassa felül a patikákat, mivel hogy ott nagy disznóságok vannak tisztaság és a felhasznált gyógyszerek nyers anyagai tekintetében.

Ezenfelül pedig Paracelsus mint orvos fütyült minden eddigi jól bevált recipére, amelyekből a gyógyszerészek nagy raktárakat tartottak készen. Alapos káruk származott hát Paracelsus működéséből s máris fenték rá a fogukat. Végül aztán egy nagyon is prózai ügy törte ki Paracelsus nyakát. Egyik betege, Lichtenfels Kornél kanonok ugyanis nagy pénzt ígért neki, ha meggyógyítja nyavalyájából, s amikor csakugyan gyógyult, akkor egyszerűen megtagadta az összeg kifizetését. Paracelsus, amilyen goromba fráter volt, valami csunyát üzent Lichtenfelsnek.

De erre már Paracelsus saját legjobb barátai azt ajánlották, hogy tüstént tűnjék el a városból, mert a kanonok pribékekkel keresteti. Paracelsus olyan hirtelen módon lépett meg, hogy még csak arra sem maradt ideje, hogy drága készítményeit és kéziratait magával vigye. Éjnek idején lógott meg s ettől fogva tíz esztendeig nyugtalanul vándorolta be a világot, többek között Magyarország tetemes részét is.

Tudjuk, hogy járt Pozsonyban, ahol is a városi tanács nagy parádéval fogadta 1537-ben. A fogadtatási ünnepség számlái fennmaradtak s bőséggel tanuskodnak arról, minő nagy súlyt helyezett Pozsony városa arra, hogy Paracelsus jól érezze magát a város falai között. Amiben persze a vendégnek nem annyira orvosi híre vezette a tanácsot, mint inkább az a hiedelem, hogy Paracelsus birtokában van a mesterséges arany készítése titkának; hátha ott ragad Pozsony városában s akkor óriási aranyáradat özönli majd el a város uccáit.

Arról is tudunk, hogy Tokaj vidékén is járt Paracelsus, aki megírja, hogy a tokaji szőlőkben természetes sárarany nő: ettől van a tokaji bornak olyan lángoló színe és tüze. Ezt a Paracelsus-féle legendát aztán tudvalevőleg századokon keresztül nem lehetett többé kiirtani. Ezenfelül néhány magyar fürdőhelyen is járt Paracelsus. Megvizsgálta forrásainkat, főként az úrvölgyi híres forrásokat s itt is mindenütt arany nyomát kutatta.

Ezek a kutatásai azt hozták magukkal, hogy a tömegek szemében Paracelsus figurája lassanként olyan középkori mágus vagy alkimista fajta alakká formálódott át. Valamilyen új Faust-ot láttak benne, s tény az, hogy amikor Goethe a maga ,, Faust”-ját megírta, nem annyira a középkori Faust-legenda, mint inkább Paracelsus alakja lebegett előtte. Paracelsus maga nem igen törtődött ezzel a sátánnal-cimboráló rossz-hírével, sőt talán kissé még szerette is.

Annyi bizonyos, hogy idővel önmaga is kissé belehőbörödött a kabbalába s másfajta misztikus tudományokba. Ebben a tekintetben nagyot lendített rajta az a meggyőződése, hogy emberi test, a „mikrokozmosz” (kis-világ) voltaképpen csak pontos mása a „makrokozmosznak” (nagy világ); testünk minden része magán viseli valamelyik égitestnek vagy őselemnek jegyét s azoknak végzetes befolyása alatt áll.

Ha azonban ezektől a bolondériáktól eltekintünk, tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy Paracelsus csakugyan forradalmár volt a természet- és az orvostudomány terén. Mindenekelőtt hihetetlenül felgazdagította a német természettudományos nyelvkincset s itt ugyanazt a munkát végezte el, mint Luther bibliája a német bölcseleti és köznyelv terén. Ezen felül az emberi test megismerése terén is felszámolt a középkor hagyatékával. S mindenekelőtt egészen új orvostudomány alapjait fektette le műveiben, amelyek közül életében csak 14 jelent meg nyomtatásban, s csak halála után adták ki a többi 220 munkáját is.

Az orvosnak a természetet kell tanulmányoznia s nem a könyveket. A betegnél nem a test anatómiája az elsőrangúan fontos tényező, hanem a beteg egész lelki habitusa; sőt tömegjárványoknál is az alapbaj rendszerint nem fizikai, hanem spirituális természetű. Orvosszerek közül két magisztrális szert alkalmazott. Az egyik az ópium, amelyet ő nevezett el laudanumnak; a másik pedig az antimon, amelynek hatásaival a magyarországi úrvölgyi bányavidéken ismerkedett meg.

Tiz éven át szertelenül kalandozott Európaszerte. Ma császárok fogadták, holnap kis lebujokban barátkozott a nép aljával. Az utóbbi lett a végzete. 1541 szeptemberében Ernő főherceg-érsek meghívására Salzburgban tartózkodott s valamelyik kis bumsztiban dőzsölt már néhány éjjen-napon keresztül. Kapatos állapotában összezsörtölődött holmi parasztokkal, akik nem hittek az ó világmegváltó mivoltában.

Óriási szablyáját, amely mindig ott lógott az oldalán - persze nem harcias okokból, hanem azért, mert annak markolatgombjában hordozta magával hatékony antimonpiluláit - egyszerre csak kivágta az asztal közepére, hogy no most aztán ki a legény a csárdában! Valamelyik ittas paraszt főbekólintotta s egyszeriben kiloccsant az agyveleje Theophrastus Aureolus Philippus Bombastus Paracelsus ab Hohenheim doktor úrnak. Ott éktelenkedett a kocsma padlóján ez az agyvelő, amely pillanatokkal elébb világ és az emberiség megváltását hordozta nyugtalan szürke-kérgében.

Semper Victor