Alain-Fournier fél a valóságtól, karjával eltakarja arcát, hogy elkerülje a félelmetes désillusiont; Duhamelt viszont - akinek életműve felett már szintén érezzük az idő szárnysuhogását - éppen a valóság érdekli. Nem is az egyszerű valóság, az író kevesli a megfoghatót, megnagyítja a világ és az élet részleteit.

A Salavin-ciklus harmadik része, a Journal de Salavin (mely most jelent meg Napló címen Illyés Gyula ízes, szinte csufondáros, kitűnő fordításában) azokra a megdöbbentő, tréfás fényképekre emlékeztet, amelyeken egy háromszázszoros nagyítású hajszálat kanadai óriásfenyő törzsével tévesztünk össze, vagy az íróasztal síma lapját holdbéli, hideg kráterű mezőnek látjuk.

Salavin - a lélekorvosok és regényírók megelevenedett fantómja: a háromszázszorosra nagyított "gátlás". A mikroszkóp lencséi alá helyezett emberi törpeség és félszegség. A balkéz, a rövidlátó tekintet, a balszerencsét jelentő vészmadár, a slemil. Mindaz, ami jószándékú, szomorú és lehangoló az emberben. Salavin tulajdonképpen óriás: törpesége olyan monumentális, mintha egy mondai isten nemzette volna.

Érezzük, hogy Duhamel jelképpé akarja nemesíteni ezt az alakot: a polgár és az intellectuel csődjévé, torzképévé és védőiratává. A Salavin-kötetekben vannak lapok, amikor gúny és részvét sisteregve, igen magas hőfokon egybecsapnak és összefolynak, ezek a pillanatok forrók s az egészen nagy élmények vérnyomása árad szét bennük. De az író nem tud sokáig ilyen magasban járni, - ez az író csupa jószándék és csupa szándék. Nem teremtő tehetség.

Az volna megrendítő, ha Salavinjét megidézni tudná, - nem; ő lombikokban, kémcsövekben, lassú tűzön forralgatja homunkuluszát. Duhamel írása fínom, tiszta, komoly, korrekt munka. Ó, ha fel tudná emelni vagy el merné rontani, amit ír - talán ennyi hiányzik életművéből. De valami hiányzik, s ettől az érzéstől lehetetlen szabadulnunk.

A Napló-ban Salavin szentté akar válni, a polgári, a mindennapi, az igen kicsi élet szentjévé; ezzel a tragikusan balga rögeszmével kavarja fel sajátmaga és környezete életét, míg végül is szomorúan elernyed és megtudja: "hit nélkül nincs szentség". Hit, szentség, erőszak, rögeszme: ezektől a lázaktól és félreértésektől dadog, öklendezik, tántorog ma az emberiség; fájdalom, ugyenezekről a dolgokról Duhamel csak símán tud beszélni és símán ironizálni.

*

Mennyivel nyersebb anyagot vet fel és mennyivel keményebben, erőszakosabban ír Jules Romains. Anyaga: a háború; a félelmetes, formátlan, szétömlő áradás. Verdun előtt vagyunk, 1915-ben, a nagy német támadás poklában.

Jules Romains úgy markol bele a háborúba, mint egy szigorú tanár a komisz kölyök üstökébe. Duhamel egyes hajszálakat húzogatna meg gondosan és következetes sorrendben, Romains az egészet markolja, tépi, gyűri. Persze nála is az egyes hajszálak töve fájhat csak, ő sem tehet mást, mint kiemelkedőbb figurákban, jellemző helyzetekben próbálja megfogni a síkos hátú "megfoghatatlant", de valahogy más a fogás, erőteljesebb a szorítás. Izgalmas riportképeket kapunk, tiszta analízist, érdekes ritkaságokat, gonddal gyüjtött dokumentumokat: mozaik-módszer ez, s még ha tökéletes is volna, a széthasogatott anyag különállását, az érintkező kövek között egy elválasztó vékony csíkot az író soha nem tudna eltüntetni.

De más baj is van Romainsnél: az ő mozaikjai nem értelmetlen ábrák, amelyek összekerülve váratlanul egy nagy rajz döbbenetét sugározzák belénk, - az ő kis jelenetei zártak, kerekek, értelmesek; kitűnő epizódok, csattanó epizódok. Így valahogy azután nincs minek összefolynia, nagyobb egységbe kikerekednie: éppen a szintézis bukik meg, pedig Jules Romains legnemesebb becsvágya az összefogás, a felmutatás.

Az a két kötet, mely "Verdun előtt" s "Verdun" címmel most magyar fordításban is megjelent, az író nagy ciklusának, a Les Hommes de Bonne Volonté-nak, ennek a lomhán mozgó, vegyes rakománnyal telezsúfolt óriás tehervonatnak két értelmes-értelmetlenül előregördülő tagja. Ismeretlen, láthatatlan ütközők összecsattanását halljuk állandóan, alakok tünnek fel, akikről csalhatatlanul érezzük, hogy az író lényeges dolgokat elmondott már róluk, a hömpölygő anyag kígyózó mozgása váratlanul meg-megszakad, - szabad-e így a nagy sorozat két kötetét az egészből kiszakítani? Aligha.

A két magyar Jules Romains-kötet (Vas Gábor komoly, nemesen jó fordítása) ma kétségtelenül jelentősebb vállalkozás, mint a félmúltízű Alain-Fournier vagy Duhamel megjelentetése, de igazán akkor tudnánk csak örülni neki, ha egyben kapnók meg ezt a hatalmas ciklust, mint például Martin du Gard családregényét, a Les Thibault-t; vagy legalább is nagyobb tömegben, nyersebb masszát, több kötetet, ahogyan Jules Romainshez illik, s amit ez az érdekes kitűnő író feltétlenül megérdemel.

Kádár Erzsébet