Kolozsvár, szeptember 15.
Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit. Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bizni nem szüntem meg soha egy percre sem. És most, mikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerüsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat.

A jelen öröme összefolyik lelkemben a mult bánatával és feltámad benne a kérdés: hogyan is szakadhatott ránk, magyarokra ez a szenvedés? Tiszta lélekkel felelem rá a történelem itélőszéke előtt: Nem a mi hibánkból! Minek sorsunk ideállitott Kelet és Nyugat mesgyére, hazánk századokon át a romboló világtörténet országutján örökös harcok szintere volt és mialatt Európa más boldog népei békés munkában gyarapodhattak és erősködhettek, a magyar örökös harcokban vérzett, pusztult és fogyott.

Közben beszivárogtak idegen nemzetiségek, hol mert ellenség elől kellett menekülniök, hol mert itt reméltek boldogulást. Őseink nemcsak befogadták őket, hanem minden szabadságot is megadtak nekik s ezeket a szabadságjogokat törvényileg is biztositották számukra. Elnyomatásról ebben a hazában nem panaszkodhatott joggal senki - mégis ez szolgáltatott hazug ürügyet arra, hogy megcsonkitsák, feldarabolják és megalázzák ezeréves hazánkat. Nem fegyver fosztott meg területeinktől, hanem az ugynevezett békeszerződés.

De fátyolt akarunk boritani ezekre a szomoru emlékekre. Ennek a felszabadult földnek a szenvedése véget ért, talán valami jó is marad utána. Hiszen tudjuk, hogy a tulságos jólét, a semmittevés, a teljes gondatlanság puhit és zülleszt testileg-lelkileg. Az elnyomás, a szenvedés és a küzdelem viszont megedzi az embert, növeli ellenálló erejét és ébren tartja benn a hazaszeretetet. Hiszem, hogy felszabadult véreink, akik ezeken a boldog napokon ujjongva szórták virágaikat bevonuló katonáink elé, ilyen megerősödött, megacélosodott testtel és lélekkel térnek meg annak a hazának a keblére, amelynek hü fiai voltak a legsulyosabb időkben is. Hogy a visszatérés a lángbaborult Európa közepén vér nélkül történhetett meg – ezért most is és itt is hálás szivvel mondok ujból köszönetet két hatalmas barátunknak: Németországnak és Olaszországnak.

Egy szomoru korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van. Kövessék az ünneplést a munka hétköznapjai. Mindenki vegye ki részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. Velük szemben a megbékélés szelleme és a jó bánásmód  fog érvényesülni, mert ugyanazt a sorsot várjuk a határokon tul maradt testvéreink részére is. Amit igérünk, megtartjuk, mert a mi fajunk uri felfogása nem engedi, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes utjáról.

Gondolatban ma itt van minden magyar.

Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tarsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk. Valljuk ugyan hogy erős megpróbáltatásoknak vannak e napokban kitéve, de hisszük, hogy kálváriájuk haladéktalanul véget ér. Hisszük, mert enélkül a magyar-román viszony jobbrafordulása lehetetlen volna, de hisszük ezt természetesen a Magyarországon élő románság érdekében is.

Ismerem az erdélyi faj kemény ellenálló, küzdőképes tulajdonságait, ezért teljes bizalommal tekintek az ott felnőtt ifjakra is, akiket az uj sorsfordulón a nagy nemzeti céloknak odaadó szolgálatára hivok fel a haza és egész Európa javára.  Isten áldása kisérje nemzetünket egy boldog, dicső jövő felé.

Végül a kormányzó néhány meleg szóval köszönetét fejezte ki az elhangzott üdvözlésekért. Szűnni nem akaró ünneplés és éljenzés követte a kormányzó úr beszédét, majd a közönség elénekelte a Szózatot, a főméltoságu pár pedig elbeszélgetett a díszemelvényen tartózkodó előkelőségekkel és a német, valamint az olasz követtel. Az ünnepélyt a honvédség csapatainak díszelvonulása fejezte be.