A Fiatalok, még itt vagyok! kötetről egyetlen szóval sem emlékezik meg. Ennek helyére a Hárfa darabjai után Juhász huszonnégy műfordítását iktatja, de itt sem tünteti fel, hogy ez csak töredéke annak, ami ezen a téren összegyüjthető lett volna. Még a huszonegy sorba zsúfolt életrajzi vázlat sem hibátlan.

A költő egyetemi éveiről szólva említést találunk a Négyesy (helytelen névírással: Négyessy)-Ťszemináriumrólť (stílusgyakorlatokat kellene mondani, mert a szeminárium más), s néhány nevet Juhász költőtársai közül, Tóth Árpádé hiányzik sorukból, viszont ott találjuk - Vágó Józsefet (van-e, ki ilyen nevű lírikust ismer?).

Azt is olvassuk, hogy Juhász Szegeden "haláláig az Ipar-utca 13. szám alatt lakott". Ez is tévedés, halálakor az Ipar-utcának - városépítés következtében - már a nyoma is eltünt, Juhász azután még két más lakásba is költözött.

Legsajnálatosabb azonban mindenesetre az, hogy "az előbbi hibák kiküszöbölésére" vonatkozó fogadkozását oly kevéssé váltja be a kiadó. Lehet-e jó lelkiismerettel "végleges"-nek szánt szövegről beszélni, amikor Juhász hangjának, technikájának még felületesebb ismerőit is lépten-nyomon durva értelmi és ritmikai hibák özöne zökkenti meg az olvasásban és ingerli a zavartalan élvezésben? Nem állok jót kijegyzéseim teljességéért, lehet, hogy néhány helyen átcsússzantam, de még így is hatvanöt hibaigazítással szolgálhatnék, nem sajtóhibákéval, hanem olyanokkal, ahol vagy a ritmus, vagy a rím maga is rávezet a helyes változatra.

Felejtettem található feledtem helyett (rímben!); Az én vérem e helyett: Ez az én vérem (holott épp ebből a félverssorból utóbb kötetcím is lett!); közelben-t olvasunk közeledben helyett, híveidhez-t, híveidnek helyett (mindkettőt rímben), stb. Amely, aki helyett mely, ki, egykedvűn, szomorún helyett egykedvűen, szomrúan, rád helyett reád, olyan helyett oly: az effajta hanyagságoknak se szeri, se száma.

Való igaz, amit a kiadó - mint mondja - "munkája során megilletődéssel tapasztalt": Juhász Gyula írói pályája a vidéki költő sorsát tükrözi, abban is, hogy könyvei jobbára ottrekedtek vidéken, abban is, hogy külsejükben siralmasan szegényesek voltak, viszont szövegtorzulásokban annál gazdagabbak. De ha ez így van: a nagy garral jelentkező összes kiadásnak nem ezen kellene-e elsősorban segíteni? A kecskeméti nyomda most elfogadhatóan dolgozott, bántóbb vidékiességről legalább is nem lehet szó, de a szöveg gondozásához nyilván nem elegendő bármily éber korrektori munka, ehhez a szemen kívül fül, s a költő világában tökéletesen otthonos lélek is kívántatik.

*

Milyen öröm, mennyire ünnepi alkalom lehetett volna az ismertetőre nézve e kelletlen bozót irtogatása helyett az odaadás zavartalan gyönyörűségével megközelíteni a költő magányos csipkebokrát! Negyedfél évtizede élek Juhász Gyula hangjának igézetében. Nagy költőtársainak nyugtalan újulásai, formai káprázatossága mellett az ő lírája sohasem hódított meglepetésekkel. De épp így, amikor egész költői útján - irodalmunk egyik legalázatosabb kálváriajárásán - szegődhetünk oldala mellé, - érezten éreznünk kell azt is, hogy ezek a panaszos énekek valóban az örökkévalóság színe alatt zengenek. A Végtelenség versé-ben mélyen megindító önismerettel ajánlja föl magát "álom és vitézség" "kevés reményű, szörnyű borújúť szolgálatának:

Vívok, vívódom és e harc örök
És el nem érem magamat soha
S a mélyből mind mélyebb után török
S versem sora a végtelen sora.
Talán egyhangú és reménytelen,
De nékem életem és végzetem.

Nemcsak neki: élete és végzete magyarságunknak is, melyből művészete olyan eggyégyökerezetten kisarjadt. Ez hat ellenállhatatlanul költészetéből, ha egészében fogadjuk magunkba, s ha mintegy lépésről lépésre követjük, amint nyugati ihletéseiből kibontakozva, kezdeti témaverseitől eltávolodva egyre jobban hazaérkezik önmagába, s önmagában egyre tisztább, telibb és tömörebb visszhangot ad a magyar élet, indulat és elrendeltetés legigazabb és legörökebb titkaira.

Az ő Istene a magyar róna fölé boruló magyar égben lakik, s mikor "a világ óriás, dús szőnyegén""dolgozik, a ragyogások és rémségek, véres vörösek és halálos feketék közé valami egészen különös kedvteléssel sző "magyar mezőkön szőke vizeket".

Évtizedekig vádolták századeleji nagy költőinket multtagadással, lanyha magyarsággal. Juhász az "új dalt" köszöntötte Babits lantján, "mely az ősi, örök verseknek őrzi zengzetét" Ezt őrzi az ő lírája is. S hogyha ma egyre sűrűbben faggatódzunk afelől: mi a magyar? - válaszért el ne mulasszuk az ő könyveit is föllapozni.