Fedics Mihály mesél

1940 | Szeptember

Ortutay Gyula bevezető tanulmányával és jegyzeteivel

Különös jelenség, hogy a paraszti életformát legtovább a vele foglalkozó tudomány, a néprajz kezelte exotikumként. Az irodalom már túljutott a mitikus szemléleten, egyéni vonásokra ügyel, a viselkedés valósága érdekli és nem elképzelt magatartások. A fellendült szociológiai vizsgálat a parasztot osztályhelyzetébe ágyazza, történeti kialakulására kezd, ha még nem is kellő mértékben, felfigyelni, gazdasági típusokat állapít meg.

Csak a néprajz ragaszkodik legújabb szellemi fordulatában is az elvontságokhoz; a hiedelemvilág szerepének túlhangsúlyozásával ugyanolyan egyoldalúságba esve, mint régebben a tárgyi néprajz a primitív párhuzam erőltetésével. Hogy a paraszt a társadalom és történelem részese, akárcsak a polgár, ezzel a képzettel és az itt elvégzendő rengeteg feladattal nehezen barátkozik meg a kutatás. A történettudományokban bontakozó új realizmus, amely megadja a konkrétnek, ami a konkrété, bizonyára át fog csapni erre a területre is. Ortutay Gyula bátor kezdeménye legalább erre mutat.

Ő, aki fiatalos buzgósággal szintén hajlott a mitoszteremtő divat felé, most érettebben az igazán merészet és nehezet választja: a paraszti személyiség vizsgálatát. Balladaelméletében még a közösség játszotta a vezérszerepet, új népköltési gyüjteményében a mesélő, Fedics Mihály, kit testi-lelki valóságban pompásan jellemezve állít elénk.

Bevezető tanulmányában, főleg az orosz néptudomány bátorítására, végkép eltemeti a népköltés személytelenségének babonáját. Szívósan és határozatlanul élt a legenda titokzatos termőerőkről, melyek szinte az egyéntől függetlenül szülik meg az alkotást, a mesélőt vagy az énekest mint médiumot tartják hatalmukban s kényszerítik megszólalásra. Mennyivel megnyugtatóbb a ködkép helyett Fedics vén cselédarcára nézni, hallgatni az élőbeszéd jóleső csobogását, meglesni a mindenfajta alkotóval közös ösztönök ébredését, a fokozódó biztonságot, szerkesztő, változtató, cifrázó kedvet, sőt a művészgőgöt és hiúságot.

Szerencsés és szépen megoldott gondolata Ortutaynak, hogy valósággal írói magatartásban hozza őt elénk, éreztetve a kiváltságost az átlagtársadalomban, a paraszti rendből tehetségével kitörőt, akinek még lekicsinyeltetése is rokon polgári írótársai sorsával. Miért lennének az alkotónak más indulatai, a környezetnek más előítéletei a mélyben, mint a polgári felszínen, ahol megszoktuk és természetesnek találjuk őket.

Ortutay mértéktartó meghatározása szerint: "Éppen az egyéniség és a közösség által őrzött hagyomány közötti sajátszerű feszültség adja kezünkbe a kulcsot a népi kultúra lényegének megértéséhez, s bármelyik tényező egyoldalú hangsúlyozása tévútra vezethet." Vizsgálja, hogyan befolyásolják a hagyományozottat az új díszítmények, kiemeli Fedics epikus részletezését, cifrázó, gazdagító képzeletét.

Hozzátehetjük, hogy a változatteremtés mellett a kitaláló ösztön is tevékenyen él mesélőnkben; rövidebb trufái, melyek saját leleményei, ötletesebbek és meglepőbbek, mint meséi, ahol jobban megköti az emlékezés. Gyermekkorának történetbe foglalása is méltó példája önmagáért mesélő, teremtő kedvének.

Ez a gyermekkor, mint egész élete, egy nyomot alig hagyó amerikai kiruccanástól eltekintve, a cselédsors szűk és nyomorúságos keretei között telt el. Semmi külső körülmény nem volt itt, ami meglódíthatta képzeletét, hacsak szláv, ruszin származásából és a környező lápi, nádas, nyíri tájból, melyet bizonyára alig érzékelt, nem akarunk magyarázatot erőltetni képzelete kitárulására.

Maga az otthona, Bátorliget félig tanya, félig falu jellegű, keverék népességű település, alig negyven-ötvenéves multra tekint vissza. Közösségi szellem még alig fejlődhetett benne, ősi hagyományok nem öröklődhettek; a meseanyag mégis itt talált megszólaltatójára, jeléül annak, hogy a döntő mozzanat mindenütt a tehetség. A mesekonvenciók mellett éppen ez a szabad teremtés, tehetségének egyéni íze, hamiskás fordulatai jegyzik el Fedics műveit a magasabbrendű irodalommal.

A háromszoros ismétlést lelkiismeretesen eltanulhatta, egy-egy mondatát neki magának kellett találón, színesen megalkotnia. "Na osztán ű elugrott, a vén vasorrú bába, hát ott osztán vígasztalta az új fiatal cselédet, hogy így, hogy úgy, hogy erre, hogy arra, így is, úgy is, hogy kerültek ide, honnan származtak ide, több afféle, micsoda." Az élőbeszédnek olyan pongyola és mégis biztosan irányzott, groteszk és festői hullámzása ez, amely már megérdemli az írásművek kiváltságának, a stílusnak kitüntető címét.