Ez a régi olasz még a vakító paradicsomban sem tévedt el. Sok olvasója vagy hallgatója - mert hiszen sokan csak hangos olvasásból ismerték - nem is sejtette, hogy szent Tamás bölcsészeti rendszerében bolyong Danteval. A régi emberek képzelete dúsabb, engedékenyebb és hajlékonyabb volt a mienknél, közelebb járt a teljes valósághoz. Hiszékenyen vállalkozott egy mennyei utazásra, de az útra egyszerű földi képzeteket vitt magával s ezekhez görcsösen ragaszkodott.

A dantei asztráltestek szobrokra és falfestményekre emlékeztették, Ágostont, Ambrust, Gergelyt, Jeromost bronzkapukról, longobárd szobrokról, mozaikokról is ismerte, mert abban az időben - mint említettem - a templom volt a mai Múzeum vagy Luxembourg vagy Pincio-kert s a lombok közé bújó Berzsenyi, Musset vagy Leopardi szobrot akkor egyházatyáknak, égi doktoroknak hívták. Egy indadíszes oszlopon volt a helyük, a fecskefészek mellett. Pihés madárfióka ült az ő fejükön is, mint később a kedves költőkén.

Így kell elképzelnünk Dantet, a családi, városi és itáliai események és emlékek, a mindennapok nagy költőjét, aki nem ment babérkoszorúért a Capitoliumra, városról városra vetődött, okos és jószándékú zsarnokokkal barátkozott s a szülővárosa ellen izgatott. Dantenak egy tartós indulat s egy változatlan szeretet súgott s az emberek, akik minden pillanatban gonoszak s folyton rosszat forralnak, de egy nagy szerelemmel végül minden hitványságukat jóváteszik, szívükbe fogadták a költőt.

Tudós költőt hiába magyaráztak volna nyilvános helyeken. Ahhoz, hogy évszázadok mulva is magyarázhassák, magyarázat nélkül is közkincs kellett, hogy legyen. Érzelmi közkincs, ha értelmi nem is lehetett mindenkinek. Meghallgatták a szövegmagyarázatot, mert már magyarázat előtt szerették jó- és rosszindulatait.

Az idegenek sose ismerték ezt a hazai költőt. Nem is ismerhették, mert mire Dante igazán eljutott külföldre, hazája tökéletesen megváltozott. Századok mulva, a középkorral együtt fedezték föl. A firenzei köznép költője külföldön a tudós ínyenceké lett. Boccaccio verssora: Dante Alighieri son, Minerva oscura d'intelligenza e d'arte csak most teljesült be igazán.

Régen az egyetemi oktatás nemzetközibb volt, mint ma s egy bolognai tanár nyelvváltoztatás nélkül taníthatott a krakkói, párisi vagy prágai egyetemen, az a költő ellenben, aki a középkorban a köznyelvet választotta, mint Dante, e nyelv fogságába esett, mert akkor még alig fordítottak idegen nyelvekre, főleg remekműveket nem s egy fényes kultúra kedvéért még nem tanultak meg idegen nyelvet, mint például a tizenkilencedik században Cervantesért spanyolul, Shakespeareért angolul s Dante kedvéért olaszul.

Mikor aztán hosszú századok mulva fölfedezték az olasznyelvű Dantet, Olaszország és a nagyvilág közt Dante korához viszonyítva végzetesen megváltozott az arány. Az idegen: egy világbirodalom vagy katonai nagyhatalom tagja, Olaszország: Pannini és Piranesi romtemetője. A felfedezők szeretik és lemosolyogják Olaszországot.

A valóság annyira ellentmond a multnak, a látvány annyira elüt a régi élettől, az utas s az ország közt úgy megváltozott az arány, hogy az idegen nem tud visszahelyezkedni Dante hazájába, mely szétforgácsolva is akkora világhatalom volt, mint később a vérben s vasban kiforrt nemzetek. Igaz, hogy Velence, Firenze, Pisa, Genova államterülete jóformán csak a városhatárig ért s félszigeti felségjoguk eltörpült a francia, angol vagy spanyol király későbbi felségjoga mellett, tengerentúli hatalmuk azonban sokszor túlszárnyalta e királyok nemzeti felségjogait. Az olasz tengerésznép volt s az antikizáló középkor még jól emlékezett a Róma-ellenes Karthago és Kleopatra pusztulására.

Hátukkal a havasoknak az olasz városok ezen a római tengeren éltek, a szuezi csatorna tervét is Velence ásta ki először az ókori emlékekből. Genova és Velence csak két város, de Dante korában az egész levantei tengermedencéért birkózott, Firenze keze nem ért Luccaig, de az angol király hitelezője volt s a százéves háborút együtt pénzelte Siénával. A két toszkán város Dante korában Ťhitelező országť, mint ma Anglia s Anglia eladósodott parasztország, mint Argentina egy emberöltő előtt.

Dante és kortársai még a tengerekre láttak. Dante külföldi szerelmese már csak e tengeri hatalom művészi és irodalmi vetületére bukkant. Abban mindenki egyetértett, hogy Piranesi romkertje nagy festőkkel, költőkkel és muzsikusokkal mulattatta a világot s minden szépséget hamarább föltalált, mint északi szomszédai és latin rokonai.

Holott a valóságban Dante s a korabeli Olaszország a világ politikai tanítómestere volt, hatalmi tudatát és gazdasági gőgjét még nem szennyezte be a spanyol és francia megalázás. A világ az idegen hódítások óta megtette új Athénnek, Dante Olaszországa azonban Rómának tartotta magát s maga Dante is az ókori birodalom hivatalos költőjét választotta útitársnak. Nagyon megütközött volna elfinomult külföldi képén.

Szenvedélyes itáliai volt, a legdölyfösebb fajta. A sokat keveselte, nem a semmit. Szülővárosa egyenesen magának követelte Róma örökségét, földúlta Fiesolét, megtámadta a toszkán városokat, megvesztegette a királyokat, parancsolt a flamand vásárokon, mindig nagy tételben, nagy kockázattal játszott, a római világhatalom kellett neki. Dante a külföldinek hol meredek kristályhegy, hol búsuló hazafi volt s a jóhiszemű olaszok csakhamar együtt búsultak a világgal az elvetélt nemzeti költőn, aki olasz létére csak firenzei, sőt száműzött firenzei költő lehetett.

Firenze Dante korában valóban kis ország, de a firenzei nem önkínzó, kis nép s Dante nem volt Kölcsey. Úgy támadt Firenzére, mint később az elégedetlen angol költők a brit birodalomra. A sok helyett mindent akart; gőgből és nem nyomorúságból volt elégedetlen. Ő sem akart engedni a római örökségből. Egy kitünő olasz gondolkodó, Giuseppe Borgese egy helyen igazat ad Mazzininek és Cavournak, hogy szakítva a csalóka Róma gondolattal csak olaszok voltak.

Csakugyan nem minden olasz termett erre a gondolatra s torzszülötteit maga a gondolat egyik szerelmese, D'Annunzio pellengérezte ki Cola de Rienzoban. De a Róma gondolat volt az olaszok fő erénye is, ezzel a varázsitallal pezsdültek erejükön felüli feladatokra, amelyekről sorban kiderült, hogy mégis fölérik erővel. Mikor rövid előkészület után Dante megszólal hazai nyelven, tüstént olyan magas hangon kezdi, hogy a világ azóta se tudta utólérni. Az olasz az egyetlen nyelv, amelyet a nyelvtannal együtt rögtön Danteval, vagyis a legnagyobb igénnyel kell kezdeni, másképp sose tanuljuk meg.

Dante a köznyelvet választotta, mert az olasz nép pezsgő képzelete a legnagyobb látomást is befogadta s rögtön a legmagasabb hangra tért, mert a világ első népe csak egy Isteni Színjátékot adhatott a világnak. Így gondolta. Nem tördelte sóhajokba a lelkét, hiszen Olaszország világtekintélye a luccai, veronai és ravennai számüzetésből nézve is éppen olyan nagy volt, mint Firenzéből. A világ azonban akkor fedezte fel, mikor a rom-romantika már megmérgezte a képzeletét s a félsziget politikai és gazdasági tekintélye feledésbe merült. Az egykorú háttér szétfoszlott a mű mögül. Így lett Dante valóban Minerva oscura: egy kedélyes, jámbor, daloló nép aránytalanul nagy költője, akit az áhitatos idegenek a firenzei hegyek közt mindig a zsebükben hordtak.

Végül már kommentár nélkül fordították, tisztán a nyelv és látomás szépsége miatt, mintha a sok célzás véres folyókra s hitvány pártütőkre csak a sorok közé szorult másodrangú kövület volna. Pedig az igazi Dantehoz rengeteg kommentár kell, hogy ne csak látomásról látomásra, hanem indulatról indulatra, sóhajról sóhajra követhessük s végül megtaláljuk egy fiatal és szertelen nép szinte örjöngőn büszke fiát, aki sohase sejtette, hogy a hazájából valaha - s éppen az ő fölfedezése alatt - esztétikai vadaskert lesz.

Olaszország újabban visszafordult régi jellemére. Nem változott meg, csupán mélyebbre merült magába. A szeretetben is, haragban is türelmetlen. Az élő ország ma közelebb áll Dantehoz, mint ötven vagy száz év előtt. A festői, kiskocsmás, ruhaszárító "Trastevere"-k kipusztulnak, a méltatlan háttér eltünik Dante mögül. Sokáig csak egy athéni költőt láttak ebben a gőgös firenzeiben, szertelen római önérzetét megtették olasz honfibúnak s ezt az olaszokkal is elhitették.

Pedig Dante nemcsak szellemileg, hanem hatalmilag is a többi ország fölé helyezte hazáját s a honfibút méltatlannak tartotta volna magához. Úgy kell látnunk, ahogy az igazi, régi olaszok látták: a nép közt élve, a népszenvedélyen osztozva, esendő, örök indulatok hálójában, de rendíthetetlen itáliai, sőt római fölénnyel.

Egyszer San-Gimignanoban egy odavaló ember megmutatta nekem a házat, ahonnan beszélt. "Nem volt valami nagy sikere", mondta mosolyogva. Ebben a félig kötekedő, félig meghatott mondatban egyszerre megjelent a költő; arca melegét éreztem. Dantenak a san-gimignanoi erkélyen, vagy a Santa Trinit" ŕ hídfőn van a helye a mi képzeletünkben is s hogy egészen a mienk legyen, el kell menni érte a firenzei utcákba.



 Elmondtam az Istituto Italiano di Culturaban, 1940 május 26-án, Dante 675-ik születésnapján.

 Ismertebb Dante-képek: Giotto (XIV. század Firenze, Nemzeti Múzeum); Ismeretlen művész (XIV. század, Firenze, Bibl. Riccardiana); Nardo di Cione (XIV. század, Firenze, Santa Maria Novella); Domenico di Michelino (XV. század, Firenze, Dóm); Andrea del Castagno (XV. század, Firenze, Sant Apollonia); Sandro Botticelli (XV. század, Róma, rajzok a vatikáni kódexben); Luca Signorelli (XV. század, Orvieto, Dóm); Raffaello (XVI. század, Róma, Vatikán.) Természetesen valamennyi képzeletbeli.