Újabb költeményeiben olykor szinte minden dísz, sőt öltözet nélkül látszik elénklépni a mondanivaló, de mégsem abban a meztelenségben, mely már maga is jelmez, mégpedig a legfeltünőbb, legrikítóbb minden jelmezek közt. Még a "szabadvers" legzajosabb tombolásainak idején sem kérkedett soha szabadságával vagy prózaiságával. Verse, mint a halk és igénytelen hang, semmi mással sem akar hatni, mint csak avval amit mond.

Igazában avval sem akar hatni. Majdnem kedve és akarata ellenére mondja el azt ami föl-fölgyűlik benne, valami kötelességérzettől, hivatástudattól hajtva. Nem egy helyen ennek kifejezést is ad; úgy érzi hogy maga a szavakba-ömlés, a lírikus lelkén való átszűrődés elrontja a természet ártatlan szépségét s magának a lirikusnak örömét is:

Oly szép minden önnön körén belül,
Mig az én mohó, sötét, salakos,
Békétlen lelkemmel nem egyesül...
Oly szép az erdő tündér-egyedül,
Mig az én versembe nem kényszerül.

De belekényszerül. S egy másik költeményében (ez egy kis egyéni ars poetica, egy fiatal költőnőhöz írott paranézis) a titokzatos kényszerűség, lebírhatatlan erejét panaszolja a költő. A magányos, szemérmes léleknek fájdalmas ez a kényszerűség: mindent a maga mélyein átszűrve, kitárni a világ elé, avval a "szent szemérmetlenséggel", mely más néven maga a líra. "Nem a magunké vagyunk", mondogatja, "vallani kell, örökké vallani".

A "mohó, salakos" mélység óhatatlanul fölszivárog, akármiről van szó, s ha magányról vagy szeméremről beszélsz, ép ezáltal juthatsz el a szemérmetlenségig, önáltató, ravasz kerülővel. Reményiknél tartózkodóbb, szűziesebb költőt alig lehetne képzelni, s új kötetének egynéhány versében mégis igen kényes titkokat leplez le.

Nem mintha például szerelmi életét vinné a nyilvánosság elé, mint némely hangosabb kortársai. Ez divat dolga lehet, s bizonyos temperamentumnak nem is kerül nagy önlegyőzésbe. Kényesebbek a magányosság titkai; s mondhatnám így, egy Ady-féle szóval: a szerelmetlenség titkai. Az irodalmi pletyka szívesen fecseg a költők szerelmeiről; a valóság azonban az, hogy a költő nem okvetlen szerelemre termett lény, s szerelmei igen gyakran inkább csak szeretkezések, vagy, a másik végletben, intellektuális barátságok.

A teljes közösség, a végső odaadás, az önfeledő egybeolvadás, amit a szerelem jelent, a költő számára talán nehezebben elérhető, mint másnak. Mennél mélyebb s bensőségesebb viszonyban van lelke az egész világgal, annál kevésbbé tud kielégülni s mintegy elveszni egyetlen lény igézetében.

Egy kitünő angol író szerint a nők ösztönszerűen érzik ezt, s idegenkednek a költők szerelmétől. Ez az angol író (Somerset Maugham, nemrég megjelent önéletrajzában) megvallja hogy akármennyit szerelmeskedett s barátkozott is nőkkel, igazi, életfontosságú szerelme sohasem volt, teljes odaadásra nem képes és sohasem ismert senkit akihez életét kötni kívánta volna. Majdnem ugyanily vallomást tesz Reményik is:

Szerettem a virágot,
De választott virágom
Nem volt nekem soha,

s nem elégedve meg a virágnyelvvel, folytatja és kiegészíti: "Egyetlen választottként Én nem szerettem senkit" "Nem ámítottam senkit Örökkétartó szerelemmel", "Beértem egy-egy fényes, tiszta perccel S a percnek nem volt sodró szenvedélye" "Amit itt átéltem a szerelemből, Talán nem is volt szerelem". S szüleit, akiknek sohasem adott amolyan igazi, hús-vér unokát, verseire mutatva vígasztalja: "nyolcszáz legény, megannyi unokátok", s anyjukra, a Múzsára: "ő a ti menyetek".

A Múzsa azonban csak jelkép; a Múzsa szerelmese mindenkié és senkié. Reményik lefesti magát, mint az "örök-hűtlent", ki "minden dolgok lelkébe szerelmes", s hiába sóvárogná szívni a "hűség halálos kéjét", szállnia kell mézet gyüjtve és harmatot, "hogy költemények szülessenek". De mellérajzol egy másik önarcképet; itt egyedül ül a padon, boldog szerelmespárok szomszédságában, s beletörődő szomorúsággal gondol rá, hogy hiszen "övé minden csillag és minden asszony".

Ez a szemlélődő tragikuma: minden az övé, de minden csak látvány. A költő ilyen szemlélődő, aki (hogy megint a saját képét használjam) kis zseblámpával járja az elsötétülő erdőt:

Futtatom magam előtt fényemet
S fel a fákon, mint víg mókusokat,

Táncoltatom a szelíd sugarat.

Ámbár ezt a szelíd sugarat kissé merész dolog víg mókusokhoz hasonlítani. Vígság és ugrándozás nem nagyon jellemzi. Ide-oda száll ugyan, hol erre, hol arra világítva, de nem valami játszi szeszélyességgel, inkább mélán töprengve. Fénye alatt az erdő is kicsit méla és szomorú lesz, s bizony épenséggel nem mutatkozik a maga naiv valóságában s "tündér-egyedülségében".

Ez a fény a költő tünődése, mely körüllebegi a dolgokat: a Reményik-versek zöme úgynevezett elmélkedő költemény. De ez nem hideg elmélkedés. A költő, aki magányos életében alig talál megvallanivaló érzelmet, szívesen vall azokról az érzelmekről, amiket a külső világ kelt benne, minden amit lát s ami körülötte történik. Vele nem igen történik semmi.

Mindinkább tiszta világszemmé válik, csöndes és mélabús nézőjévé a dolgoknak, schopenhaueri értelemben vett költővé. De mindinkább érzi a világszem felelősségét is, a költői hivatástudatot. Valami komoly lelkiismeretesség fejlődik ki benne. Aki mindent kívülről néz, az mindent egykicsit az ítélő szemével néz, összeráncolt szemöldökök alól. Még az Istent is bírálja, mikor "önnön dicsőségébe tép", s fenséges erdőségeit vad viharokkal dönti és pusztítja.

Még kevésbbé tűrheti szó nélkül a történelem viharait, amiket emberi erők szabadítanak el. S ez a költő közelről láthatta a történelem viharait. A hazáját rázták meg.

A magányos költőhöz közelebb van talán a haza, mint máshoz: minden emberi dolgok közül ez van legközelebb. A nagy történelmi katasztrófák fájóbban érinthetik. Más költő ilyenkor visszahúzódhat egyéni életébe s otthona körül ernyőt vonhat a vihar elé. Az ő számára ez a menedék nem adatott. Kisebb családja, szűkebb otthona nincsen, mint a haza. Ez a haza - Erdély - Reményik számára valóban az otthon, egy nagy otthon, melyből alig mozdult el életében, s nemcsak a betegség és a körülmények tartották ott fogva.

A madár ragaszkodik a fészkéhez, pedig szárnya van. Az örök-hűtlen költő lelkéből sem hiányzik a hűség ösztöne, s nem ismeretlen előtte a hűség halálos kéje sem. Aki önmagához hű, az hű kell hogy legyen otthonához is. Reményik ezt a hűséget kötelességnek érzi, s mások elé is kötelességül írja. "Tizennyolc éve prédikálom: maradni, s a fészken megülni!".

Holttestemet vetném elibéd akadálynak,
Csak azon át inthess bucsut Erdélyországnak.

A hang egyszerre magas lesz, szokatlanul erős és kiáltó, mihelyt erről van szó. S az erős szó a halk költőből még erősebben szakad ki, s még szuggesztívebb hatású, mint mástól. Aki hallja, érzi a titkos mélységet, amelyből előtört. A hangos ember pátosza nem lep meg és nem hat rám, a halk ajaké egyszerre lenyűgöz váratlanságával és őszinteségével. Különös hogy Erdély leghangosabb hatású dalnoka ez a csöndes, tartózkodó, szemérmes jellemű költő lett; különös, de nem érthetetlen. És bizonyos hogy jól történt ez így. Nagy dolog verssel hatni a tömegre, zengő hangot adni egy közösség indulatainak; - de egyúttal felelősség is ez.

A hangosakban, a könnyűszavú, kész-pátoszú poétákban ritkán van meg a leírt szó felelősségének érzése. S nemcsak a szóról kellene itt beszélni, hanem a magatartásról, minden mozdulatról, az egész emberi egyéniség sugalmazó erejéről. A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, ebben a helyzetben senkisem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.

Babits Mihály



Versek 1935-1940. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadása.