A légierők harcának egyik része a légi, a másik, hatásosabb része a földi célok ellen irányult. A földi célok ellen a repülők bombákkal, továbbá géppuskákkal és gépágyúkkal harcolnak. A földi célokra való bombavetésnél a találati százaléktól függ a harc hatásossága. A repülőgépből hiába vetik a bombákat tonnaszámra, ha azok nem a kijelölt célba találnak, eredmény nincs.

Az első repülőbombázások óta, amelyek még a világháborúban, annak is legelején kezdődtek, a bombavetés rendkívül sokat fejlődött. Tökéletesedtek a bombák. javultak és elérték az elképzelhető legmagasabb fokot az irányzókészülékek is. A bombavetés hosszú ideig nagy vagy kisebb magasságból, de mindig a vízszintes repülési helyből történt. A pilóta a megfigyelőtiszt irányításával rárepült a célra és amikor már figyelembe vette a gép sebességét, a szelet, a repülési magasságot, stb., az irányzókészülék megfelelő beállításával történt a bomba kioldása.

Nagykiterjedésű célokra, aminők a katonai táborok, az ipartelepek, a nagy pályaudvarok, ez a bombavetési mód is megfelelt, mert eredményes volt. Mihelyt azonban az eltalálandó cél viszonylag kicsi volt, például egy hajó, vasút, egyvágányú vasúti pályatest, híd vagy pláne kis erőd, útkeresztezés vagy valamilyen műtárgy, gáztartály, stb., akkor a vízszintes és magasbombavetés során rendkívül sok bombát kellett leszórni gyakran több bevetés megismétlésével is, amíg valamelyik bomba a sok közül végre beletalált a kis céltárgyba.

Főleg azok a nagyhatalmak, amelyek nagy gondot fordítottak tengeri haderejükre, igyekeztek olyan bombázási módot kikísérletezni, amelyet a tengeri harcban eredményesen lehetne alkalmazni a kis célt mutató hajók ellen. Az Északamerikai Egyesült-Államok repülőcsapata öreg hadihajókra kezdte meg azokat a repülőbombázási kísérleteket a húszas évek közepén, ahol a repülőgépek - nagy magasságból közeledve - hirtelen rácsaptak a célra és meredek szögben a célra repülve, alacsony magasságban oldották ki a bombát. Ezek voltak az első zuhanóbombázási kísérletek.

Az akkori gépanyaggal és a bombázás közben adódó balesetek miatt a kísérletek nem jártak olyan nagy eredménnyel, mint ahogy azt eredetileg várták. A haditengerészet fel is hagyott velük és a zuhanóbombázás helyett a hatásosabbnak ígérkező repülőtorpedóvetést vezette be. A zuhanóbombázás azonban mint elméleti kérdés megmaradt. A német légifegyverkezés megindulásával a németek már részben az amerikai, azaz olasz attakrepülés tapasztalatainak felhasználásával kezdték meg a zuhanóbombatámadás módszeres kipróbálását.

A spanyol polgárháborúban azután meg is jelentek az első zuhanóbombázó gépek. Sok áldozat és tapasztalatszerzésre volt szükség, amíg a mostani átütő sikerű zuhanóbombázást sikerült megvalósítaniok és az arra legalkalmasabb repülőgéptípust megteremteniök. A zuhanóbombázás lényege az, hogy a pilóta a felismert célra nagy magasságból egészen meredek, 75-90 fokos szög alatt, teljes sebességgel, rácsap. Zuhanás közben a gép, hossztengelyének irányában céloz a bombázandó tárgyra és amikor attól kb. 500-1000 m távolságra van, a bombát kioldja. Utána irányt változtat és újra a magasságba szökken.

A bomba a kapott 600 km-es órasebességgel tehetetlenségénél fogva tovább zuhan a célba. Ennél a bombavetésnél a bombák szórása a legkisebb, mert a bomba zuhanósebessége kezdettől fogva igen nagy, tehát a szélviszonyok már lényegesen kisebb eltérítést gyakorolnak. Jól kiképzett személyzettel 25 négyzetméter alapterületű céltárgyak biztosan eltalálhatók. Ma tehát ez a legtökéletesebb repülő-bombavetési mód és a németek még a tüzérségi tűz helyett is használják; a nagy nyugati harcok számos sikerét a zuhanóbombázók félelmetesen biztos bombatalálatainak lehetett köszönni.

A tengeri hadviselésben pedig valóságos forradalmat idézett elő a zuhanóbombázógép megjelenése, mert a lassú, százmilliókba kerülő csatahajók ma még tehetetlenek a zuhanótámadások ellen. A kereskedelmi hajóknak pedig százai pusztultak el a zuhanóbombázások következtében. A zuhanótámadás a legnagyobb igénybevételt jelenti az ember- és gépanyagra. A pilóta és a vele repülő géppuskalövész, a nagy sebességgel végzett zuhanás befejezését követő felfeléívelésnél olyan óriási túlnyomásnak van kitéve, hogy szíve csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudja a szükséges vérmennyiséget az agyba felszorítani. A nagy nyomás a test súlyát a hat-nyolcszorosára emeli.

A személyzet szinte belepréselődik az ülésébe, tagjain mintha ólomsúlyok lógnának, azokat meg sem tudja mozdítani. Hatszáz kilométer órasebességgel végzett fordulót és irányváltoztatást az egészen fiatal szervezet még kibír, és csak pillanatnyilag áll be az agyban a vérhiányt kísérő kábultság és a látás csökkenése. Nagyobb sebességnél azonban, aminő a kísérletek folyamán többször előfordult, különösen az idősebb pilótáknál, a szívműködés megállt; máj-, lép-leszakadások fordultak elő és az agyban fellépő vérhiány miatt ájulás lépett fel.

A legkorszerűbb Junkers 87 típusú zuhanóbombázógépeknél a gép zuhanósebessége automatikusan egy bizonyos határon túl nem nő. Ezt egy kinyíló féklap teszi lehetővé. A gép szilárdsága a legnagyobb, nehogy a felgyorsulás következtében a gépben vagy felületein törések álljanak elő. Van olyan berendezés is, amely lehetővé teszi a zuhanást befejező felszökkenésnél a kormány önműködő működését is.

A zuhanóbombázógépek közül az említett Ju 87 ötszáz kg bombát tud egyszerre magával vinni egy vagy több egységben, a szárny illetve a törzs alatt felfüggesztve. A mostani háborúban elért rendkívüli tapasztalatok alapján egyes szakemberek azt állítják, hogy a zuhanóbombázás teljesen ki fogja szorítani a másfajta bombázó eljárásokat és a zuhanóbombázógép lesz az egységes bombázógéptípus. A találati biztonság a harckocsik, kiserődök, hadihajók és általában a fontos kis céltárgyak elleni támadásoknál minden várakozást túlhaladóan eredményes volt.

Egyik Tamás