Nyugat politikai határa, amelyet Richelieu a Rajnánál, Metternich a Lajtánál látott, a mi szemünk előtt úgy villódzott ide-oda, úgy feszült meg hol a Visztulánál, hol a Meuse-nál, a Csatornánál, a Dordogne-nál, akár a kötélhúzók kezében a kötél. Amig egyszerre csak fel nem röppent a levegőbe. Nyugatot nem politikai, nem is földrajzi határ szabja többé körül. Nyertünk is vele. Visszakaptunk egy örökséget.

Egy szellemi magatartást, egy sereg remekbe csiszolt eszmét. A politikának ezek nem értékek többé; a sárban hevernek és - ahogy a gondolatokhoz illik - annak tulajdonává lesznek, aki lehajol értük.

Clemenceau - maga sem tagadta - volt olyan barbár, mint Tamerlán, Wilson vajákosságban és együgyüségében nem maradt el a doboló kuruzsló mögött, aki bűvigéit a bibliából veszi. Igéiket mindketten Erasmusból vették. Ilyesfajta kisajátitással lett Erasmus eszmevilága és vele mindaz, ami Nyugatot jelentette, a nyugati államokban előbb polgári magántulajdon, majd állami privilégium, végül politikai eszköz. A politika immár világszerte a maga sajátos, új eszközeit használja. Igy szabadultak fel a szellem eszközei. A kéznyomot hamar le lehet tisztitani róluk.

Nyugat, az eszme birodalma függetlenődik a politika határaitól, azzá lesz, ami megteremtődése hősi idején, a középkor végén, az ujkor elején, amidőn Krakkó épp úgy hozzátartozott, mint Páris, Pádova, vagy egy-egy évtizedre Buda. Amidőn az ösztön- és az indulat-szülte homályos érzésekkel szemben az értelem, a tiszta gondolat világát kezdte épiteni. Feladata, ellenlábasa ma is ugyanaz. Munkája is lehet olyan hősi.

*

Nem közönséges élményben lehet ma része Magyarországon a geográfusnak. Az áradás vadvizei nagyrészt visszahúzódtak, de a tarlók és krumpliföldek között megyék hosszán buja-zöld csíkok kanyarognak, sás és nád üti fel bennük fejét, a kukorica kétszeresére nő, vagy elpusztul. Eltünt folyók és folyamok ágyai ezek, melyeknek már nevét is elfeledte a nép. A Tisza valamennyi holt ága látható, a Kapos és a Sió egyenes vonala mellett ott kigyózik a századok előtti meder. A romok körül megszittyosódik a talaj, a régi várárkot idézi. A megpróbált föld multjára emlékezik.

E folyóirat neve, mint minden ilyen név, sokáig puszta szó volt számomra, nem igen gondoltam rá, hogy külön jelentése is van. A megpróbáltatások teszik, hogy a megszokott név egyszeriben nedvvel és élettel kezd megtelni? E folyóirat és e név évtizedekig bástya volt, az értelem előretolt hadállása mindazzal szemben, ami homály és köd. Harca és sorsa különösen alakult: küzdenie és dacolnia kellett akkor is, midőn legjobb harcosait a környék rég győztesként ünnepelte. Várárkait nem az ellenfél temette be, hanem a diadalra ki-kirobogó bajvivók.

Sorsát én megint hadállásnak látom; annak is kívánom. Tudom, hogy az eszme, amelynek nevét viseli, megingathatatlan és örök. De fürkészve nézem az új gárdát: lesz mersze és szivóssága megállni a bástyán és lődözni és világitani valója?

Illyés Gyula