Az olaszok rendezte nagyszerű kiállítások ama sorozatában, amelyeken régi művészetüket ismertetik, idén a toszkánai cinquecento került bemutatásra. A firenzei Strozzi-palotában elhelyezett kiállítás nem volt olyan hatásos, mint például az előző években Tiziano, Tintoretto, vagy akár Veronese mostrája, hiába: egy-egy nagy mester műveinek bőséges összegyűjtése mindig mélyebben hat, mint egy korszaké, különösen, ha ez képzőművészetében nem volt valami szerencsés.

Már pedig a Michelangelóra, Raffaellóra, Andrea del Sartóra következő toszkánai művész-gárda jóval kisebb művészi gyönyörűséget nyújt, mint az őket megelőzők, Firenzének quattrocentoja volt nagy, mig tizenhatodik százada, különösen annak második fele jóval jelentéktelenebb.

De az is bizonyos, hogy ennek a kornak leértékelésében a művészettörténeti divat szokása szerint túlzásba esett és ezért ez a kiállítás valóságos igazságszolgáltatás számába ment olyan művészekkel szemben, mint Pontormo, vagy Bronzino. A manieristák között sok tehetséges művészt találhatunk, különösen, ha olyan ügyesen válogatjuk műveiket, mint ahogyan ez Ugo Ojetti-nek és társainak sikerült.

De akárhogyan is forgatjuk a dolgot, ezen a kiállításon egy nagy kor képe sehogysem alakult ki. Jobbnak bizonyult ugyan hírénél, de nem elég jónak ahhoz, hogy magával ragadó élményeket kínáljon.

Ezeket a beléje tűzött külön szenzációk szolgáltatták, legfőképpen Michelangelo palestrinai Pietá-ja, melyet az eddig keretéül szolgáló rút díszítmény miatt is nehezen lehetett megközelíteni. A titáni vívódó félbenmaradt szobrai között egyik legérdekesebb alkotás, ugyanaz a végtelen gyötrődés árad belőle, mint a Medici kápolna csodálatos szobraiból.

Nagyon érdekesek voltak Benvenuto Cellini-nek tavaly felfedezett, eddig elkallódottnak hitt szobrai is. A nagy verekedő, akit önéletrajza híresebbé tett, mint ránk maradt művei, egész életén át bajlódott, hogy a rendelőitől mohón elkapkodott ötvösmunkákon kívül nagyobb méretű szobrászi alkotásokkal is kiküzdje az elismerést. Memoárjából tudjuk, hogy milyen kétségbeesett harcot folytatott Baccio Bandinelli-vel, Cosimo herceg kegyencével, hogy mellette, sőt vele szemben szobrászi művekkel érvényesülhessen.

Egy német műtörténész, Kriegbaum iparkodásának köszönhető, hogy a firenzei Perseus és a spanyolországi Keresztrefeszített Krisztus mellé két kétségtelen és egyáltalában nem jelentéktelen Cellini szobrot állíthatunk. Kriegbaum a Boboli-kertben fedezte fel őket. Az egyik egy Narcissus, a másik Apollót ábrázolja Hyacynthus-szal. Mindkettő márványszobor.

Talán ennek köszönhető, hogy Cellini az ötvösségből ráragadt kicsinyességektől szabadabban alkotta meg e műveit, mint Perseusát. Kevésbbé modorosak is mint ez, szép, lágyan omló fiatal férfitestek, tartásuk szabadabb, önkéntelenebb, mint a Perseusé. Láttukra csak sajnálkozhatunk, hogy Cellininek olyan kevés alkalma nyilt a nagy plasztika terén gátlások nélkül kibontakozni.

Különösen a Narcissus figyelmeztet nagy szobrászi tehetségére. Ha összehasonlítottuk ezt vetélytársának, Bandinellinek ugyanabban a teremben elhelyezett műveivel, feltétlenül Cellininek kell az elsőbbséget odaítélnünk, pedig Bandinelli e szobrai munkásságának legjava termékei közül valók, sokkal különbek nagy, esetlen kompozícióinál.

A Cellini memoárjaiban annyit hangoztatott és annyiszor elsiratott, meg nem valósítható vágyak tehát nem önmaga túlbecsüléséből származtak. Kétségtelen, hogy művészi voltának hányatottságában nagy része volt összeférhetetlen természetének, de e szobrainak láttára foglalkoztatói érzéketlenségét is be kell számítanunk meghiúsult nagyravágyásának történetébe.