Sok motívum szövődik össze ebben a kissé kanyargós cselekvényben, de egyik sem igazán hatásos, mert egyik sincs végiggondolva. Az alakok szimbólikusan vannak elgondolva, de a szimbólumuk nem világos, mert nincs igazán beleágyazva a jellemükbe. Még lazábban függ össze a jellemekkel a dialógus, a szavak kelleténél jobban körülbeszélik a mondanivalót, úgyhogy végül is homályos marad, hogy mit akar az író a darab egészével mondani. Nem csodáljuk, hogy a napilapokban ahány kritikus, annyiféleképpen magyarázta a darab értelmét s az író végső mondanivalóját. Az író szándéka tagadhatatlanul dícséretes, de túlnagy a távolság a jószándék és a megvalósításra való erő között.

A szinészeken nem múlik semmi. Kiss Ferenc zord, hatalmas, kozák hetmanokra emlékeztető alakot csinált Döbröntéből - az alak fővonalainak megrajzolásán túl nem is jutott neki feladat. Tőkés Anna a hercegnő érzéki vonzását emeli ki. Örömünk telt Bartos Gyula darabos, nyers magyar kürtösében. Jávor Pál is igyekezett összefogni Szalók széthulló alakját. Ungváry Lászlót túlságosan nőiesnek érezzük. A rendező, Both Béla, jó munkát végzett s szépek gróf Batthyány Gyula díszletei, bár az első felvonásban a vár nagyon is gyermekkönyvek képeire emlékeztet és nem értjük, miért tántorog részegen a várfal.

*

A Tell Vilmost láttuk a nyáron a Margitszigeten, de a német szabadságeszme e nagyszabású megszólaltatójáról is kiderült, hogy jobb színházban látni, mint szabadtéren. A Nemzeti Színház felújításában valóban élveztük. Abonyi Tivadar, a rendező, felhasználta a német Meissner margitszigeti rendezésének egyes részeit, de a magáéból is adott hozzájuk bőven. Az, hogy a színpad korlátozottabb terére került a darab, csak jót tett neki, minden epikussága mellett is összefogottabbnak, tömörebbnek bizonyult. Elsősorban a tömegjeleneteknek volt nagy hatásuk. A Rütli-jelenet összeesküvése a páthoszával, a Gessler kalapja előtti jelenet drámaiságával erősen hatott, a tömeg valóban egy szereplőnek tűnt fel.

Lehotay Árpád, aki már a Margitszigeten is nagyon jó volt, most még plasztikusabban hozta ki Tellt, a svájci paraszthőst. Kovács Károly elhagyta túlzásai jó részét, művészibb eszközökkel dolgozott, nem csinált Gesslerből olyan gyermekijesztő vámpírt. A többi színészek, így különösen Gál Gyula, Pataky Jenő, Ónódy Ákos nagyon jól játszottak s a két kisfiú, Koltay Sándor és még inkább Dévényi Gyuri valóban meglepően viselkedett. Olyan előadás ez, amelyből megelégedetten távozhat a közönség.

*

Húzhat-e valaki maga köré sorompót, amely elzárja a korától? Élhet-e valaki függetlenül a kortól, amelyben él? Ezt a kérdést veti fel a Sorompó, Galamb Sándor új drámája. A tudós professzor, aki ezt a kísérletet megcsinálja, bármily okosan vitatja a kultúra alkonyának spengleri gondolatát, eggyel nem számol: az emberi szenvedéllyel. Már pedig öregedő embernek, ha fiatal felesége van, ezzel nagyon is számolnia kell.

A sorompóján tehát hézag van, amelybe hamar betolakszik a valóság egy fiatal tanítvány személyében, akinek két fegyvere van a fiatalságon kívül: az, hogy a professzor feleségének ő volt a lánykori szerelme és hogy ő - ez csak a darab folyamán tudódik ki - törvénytelen fia a tudós professzornak. A sorompó motívumhoz tehát hozzájárul a fiatalság és öregség az irodalom állandó témái közé tartozó motivuma és az apa-fiú komplexum. Megoldás természetesen csak egy lehet: a sorompó is lehull, a tudósnak is át kell engednie a tért a fiatalok számára.

Galamb Sándor nagyon erősen akarta megtámasztani a cselekvényt s annyira túl motiválta, hogy az egyes motivumok egymás ellen dolgoznak, egyik közömbösíti a másikat. Ezért a cselekvény is többször elkanyarodik, több ágra szakad a versengő motivumok révén s így nem oda ér, ahonnan indult. Hiányzik a drámai koncentráció s a csomó nem a szereplők és világuk közti összeütközésben oldódik meg, hanem magában a főszereplő tudósban. Kissé meglep, hogy ez a megoldódás az apa-komplexumból adódik, holott okunk volt hinni, hogy éppen ez volt a professzorban a legkevésbé fontos, hiszen a törvénytelen fiáról csak a cselekvény fonalán szerzett tudomást s nem fűzi hozzá más, csak létezésének ténye.

Ezenkívül ez a motivum a legmesterkéltebb valamennyi között, ez figyelmeztet a legfeltünőbben arra, hogy az egész darab konstrukció, nem költői megérzés műve, hanem erős agymunkáé. Ezt érezzük a dialóguson is, amely nem szervesen és ösztönösen jön ki a szereplők lelki állapotából, túlságosan észrevehető rajta, hogy az író szavait mondják; annyira, hogy nincs egyiknek sem saját, megkülönböztethető hangja.

A befejezés mesterkélt és éppen nem jó hatású ötlete - a professzor kiszolgáltatja magát mint állítólagos kém a házkutatásra betörő ellenséges katonáknak - meglehetős elkedvetlenítően hat. Általában a háborus motivumok belekeverése, a szobába behallatszó repülőgép-zúgás, gépfegyver-kattogás teljesen felesleges, tehát zavaró cafrang.

Az előadásban Pethő Attila vezet, neki van a legtöbb játszani valója s az eszközök gazdagságával, életszerűen játssza is meg. A többiek, Tímár József, Ághy Erzsi, Szörényi Éva, Nagy Adorján, Mészáros Ági, megteszik, amit megtenni az író engedett nekik.