Budapest képtára a volt Károlyi-palota első emeletén kiállította az 1939-40-es években szerzett anyagának azt a részét, amely elhúnyt művészektől származik. Történeti anyagnak nevezi ezeket a műveket, ami mindenképpen hibás elnevezés, mert hiszen ez a szó mást jelent. Vagy azt, hogy a festmény történeti tárgyú, vagy arra gondolhatunk, hogy a főváros történetére vonatkozik.

Egyik eset sem áll fenn. Ha pedig azt akarják vele jelezni, hogy ezek a festmények a magyar művészet történetéhez tartoznak, ez az elnevezés akkor is tévedésbe ejtő, mert ma élő művészeink munkássága nem kevésbé történelem, mint az elhúnytaké és vannak élők, akik nem a jelenhez, hanem a multhoz tartoznak.

A Fővárosi Képtár vezetőségét állandóan foglalkoztatja múzeumi feladatainak körülhatárolása. Nem csodáljuk. Hiszen itt van Budapesten a Szépművészeti Múzeum, mely céljainak egyetemességével, gyüjteményeinek gazdagságával minden más művészeti gyüjteményre ránehezedik és gondolkodóba ejtheti, hogy vajjon mit is gyüjtsön, hogy tevékenységének, a nagy versenytárs szerepe mellett is, értelme és jelentősége legyen. Igen fontos kérdés ez, tévesen választott szempontok hiábavaló erőpazarlásra vezethetnek, ami a fővárosnál fölötte káros volna, hiszen vásárlóereje igen tekintélyes.

A kiállítás képjegyzékének előszava pontosan meghatározza a "történeti" anyagra vonatkozó gyüjtés vezető elveit. A magyar művészet története szempontjából a Szépművészeti Múzeummal szemben hézagpótló szerepre vállalkozik. Mégpedig két irányban. Ki akarja emelni a homályból a XVIII. századnak és a XIX. század elejének azokat a magyar művészeit, akiket elfeledtek. A második cél: megismertetni "az alkotó művész műhelytitkait, az alkotás különböző izgalmas fázisait" Ez egyszerűbben kifejezve annyit jelent, hogy rajzokat, vázlatokat, tanulmányokat is vásárol, különösen, ha azok valami későbbi befejezett alkotásra vonatkoznak.

Az első célnak alaposan törekedett megfelelni. Több mint harminc elfeledett festőt sorol fel a katalógus. Ezeknek fele valóban újabbkori festészetünk gyermekkorához tartozik. Másik fele azonban a magyar biedermeier, vagy ha jobban tetszik, táblabíróvilág művészetéhez, amely ma egyáltalában nem ismeretlen, nem szorul feltárásra. Inkább erős megrostálásra, a mai divattal szemben, erre különben már a Műcsarnokban rendezett, túlméretezett biedermeier-kiállítás is ugyancsak figyelmeztetett. Az ismeretlenség még nem lehet ok arra, hogy egy közgyüjtemény valakivel foglalkozzék. Kvalitás kell elsősorban.

Ez megvan a Szépművészeti Múzeum ugyanezen részében, a Fővárosi Képtár tehát nem tölt be hézagpótló szerepet, ha - mint most teszi - e korból való ismeretlenek jóval jelentéktelenebb műveinek ád nyilvánosságot. Legfeljebb egy gyöngébb és érdektelenebb anyagra pazarolja pénzét, amelyet célszerűbben lehetne felhasználni. Több óvatossággal lett volna tanácsos eljárni a még régebbi anyag megvásárlásában is. Remekeket senki sem vár ettől a kortól. De "csetlésének, botlásának" bemutatására egynéhány festmény is elegendő, persze akkor is csak az akkori termés legjavából.

Azt hiszem, hogy a köz érdekében cselekednék a képtár vezetősége, ha megállna a megkezdett úton. Már ma is túlontúl sok van gyüjteményében ebből a csak kortörténetileg érdekes anyagból, a jövőben e korra vonatkozóan csak valami egészen különleges jelentőségű festmény felbukkanása esetén van értelme a vásárlásnak, hacsak nem az érdektelen unalom múzeumát akarják létesíteni.

Vegyük a második célt. Az alkotás titkait. Ennek a szempontnak felvetődése az impresszionizmus korával és még inkább divatjával született. Modorához közelébb állott a multból az, ami befejezetlen, ami friss vázlat és nem meggondoltabb befejezés. Nem volt ez terméketlen szempont. Ez vezetett többek között Székely Bertalan nagyszerű tanulmányainak megbecsülésére, s ezek e kiváló festőnk olyan hajlandóságaira irányították a figyelmet, amelyek hosszas latolgatás után befejezett műveiben alig érvényesülnek.