A városligeti iparcsarnokban megnyilt lakásberendezési kiállítás, amely az érdekeltek állítása szerint a magyar bútoripar művészi fejlettségét lett volna hivatva bizonyítani, éppenséggel nem volt a legörvendetesebb látvány azok számára, akik a mindennapi élet használati tárgyainak kialakításában a művészi érzék valamelyes megnyilvánulását szeretnék felfedezni.

Igaz, hogy a kiállított bútorok jókora része ipari szempontból becsületes munka volt, jó anyagból és tartósra készült, de ettől a két tulajdonságtól még nagyon hosszú út vezet a valóban szép, művészi bútorig. Ez az út nálunk évek, sőt évtizedek hosszú sora óta nagyon bizonytalan, voltak kiemelkedő pontjai, de többször fulladt kátyúba. Az újabbkori magyar bútor története kultúránknak nem valami épületes fejezete. Az utolsó nagy és egységes bútorstílus az empire után - a biedermeier - mint utolsó szerves formavilág alakult ki bútoriparunkban.

Ennek termékeit a magyar lakásokból forgószél erejével söpörte ki a kárpitos és történelmi ízlés, hogy álrenaissance, álbarokk, álgót korcsszülöttekkel tömje meg a polgárság lakásait. Az egyszerű szükségletekhez kitűnően símuló mosolygós, szerény és fínom vonalú bútorok helyébe nevetségesen igényes, üres ornamentikával túlterhelt, összevissza faricskált, rossz körvonalú holmi került, szörnyű kavargással omló függönyök, művirágcsokrok, kínosan cicomás, puffadt, de kényelmetlen karosszékek és kanapék társaságába.

Ki ne emlékeznék vissza e kor legádázabb ízléstelenségére, a szőnyegdivánra, melynek ülése és támlája keleti szőnyeget utánzó gyári szőnyegből készült, két karfája plüsshenger volt és testét faragott talapzat és fülkés, faragott oromzat vette körül? Eltűnt a polituros bútor, helyét "ónémet" vagy "barokk" ízlésű firnisszel bemázolt "matt" fornérral készült szörnyetegek foglalták el. Nyugatról jött eltévelyedés volt ez, de nálunk élte legvirulóbban kártékony életét.

A javulás nem maradt el. A bútortervezők új stílust kerestek. Ez volt éppen a baj, hogy keresték és nem magától jött. Persze mintaképek kellettek ennek az önálló formavilágot teremteni nem tudó kornak. Jött az angol bútorok mindenesetre áldásos befolyása. Aztán a hirtelen támadt szecesszió, mely a szerves konstrukciót idétlen ornamentikával próbálta pótolni. Jött visszaesésként a régi bútorok gyüjtésének divatja, az antikvárius szenvedély, mely pazarul keverte össze egy szoba keretén belül az egymástól legheterogénebb stílustermékeket.

De ezzel párhuzamban lassankint mégis kialakult a szükségletek egyszerű és tartózkodó kiszolgálásából egy új bútorstílus, amely az arányok szépségével próbált hatni, lemondott a mindenáron erőszakolt díszítményezésről és azt hirdette, hogy a használati tárgy művészi kialakítása célszerűségének arányos és egyszerű megvalósításából áll. Ez a törekvés, mint egy jókora társadalmi réteg iparkodásának kifejezője, kétségtelenül bizonyos egységes stílusmegnyilvánuláshoz vezetett, habár nem volt olyan átütő erejű, mint a régi nagy stílusok, mert nem olyan kiterjedt és kizárólagos érvényű, kollektív lélekmegnyilvánulásra támaszkodott, mint amazok.

De mégis sokkal művészibb volt, őszintébb, mint a XIX. századbeli bútoripar mélypontjának, a történelmieskedésnek hazug karneválja. Ez az új bútoripar hozzánk a közeli Németországból szivárgott át. Eredményei azonban sokszor nem voltak és ma sem kielégítők. Hiába rendezett az Iparművészeti Társulat fínomízlésű tervezők munkáiból mintaképül szebbnél szebb mintaszobakiállításokat, asztalosaink túlnyomó része vagy nem vett róluk tudomást, vagy a maga primitív műveletlenségében mindenféle lehetetlen hozzátoldással rontotta el azt, amit meg nem értett.