Szinház

1940 | Március

Február hónap színházi eseményeiről szóló beszámolónkat a sorozat legfontosabb s színpadi művészet szempontjából legértékesebb eseményével, a Hamlet új előadásával kell kezdenünk. A nagy mű új rendezésben került színre a Nemzeti Színházban s először játszik benne nagy Shakespeare-szerepet a színház egyik legkiválóbb színésze, Uray Tivadar. Mind a két ok külön-külön is elegendő volna, hogy nevezetes eseménynek tekintsük ezt az előadást.

Uray Tivadar mintegy negyedszázada játszik a Nemzeti Színházban, a legújabb időkig többnyire szerelmes szerepeket. Testi megjelenése is erre utalta: nyulánk, karcsú termet, könnyed, friss mozgás, veleszületett elegancia, lírai kifejezésre kiválóan alkalmas hang - a lírai szerelmes szerepkörének minden külső tényezője megvan benne. Ezekhez járul lényének derült melegsége, a finom árnyalás iránti élénk érzéke, erős intelligenciája és nem utolsó sorban gondossága és megbízhatósága. Szerepet soha el nem hanyagolt, színvonalát mindig megtartotta, megbecsülte önmagát és közönségét. Viszonzásul népszerűséget kapott és szeretetet a nézőtér részéről. Ő a színház egyik leghasznosabb színésze.

Mostanában jutott abba a korba, amikor a színésznek éreznie kell, hogy művészi lénye megérett a legnagyobb szerepekre s a szerelmes játékokról ideje áttérnie az élet nagy és komoly komplikációinak ábrázolására. Az átmenet nyilvánvaló lett a mult évben, az Ahogy tetszik-ben, amikor a bús Jack szerepében, a Hamlet ez előképében megmutatkozott a mély shakespearei hang megszólaltatására való hivatottsága. A Donna Diana okos komornyik-szerepében intelligenciájának teljes teltségét kellett méltányolni. Magától értetődik ezek után az előzmények után, hogy első fellépését a Hamletben nagy érdeklődéssel várta a közönség.

Mindjárt megmondjuk, hogy Hamletje érdekes és értékes színészi munka, méltó Uray multjához és biztató jövőjére. Vitába kell azonban szállnunk vele alapfelfogása dolgában épúgy, mint egyes részletek kidolgozása dolgában. Hamlet, akárhogy nézzük is, nagy lélek, hős és minden vonatkozásában férfi. Nagy lélek, vállalja és viseli a legnagyobb terhet, ami emberre hárulhat. Hős, megvívja a legnehezebb harcot, a lényegével ellentétes, de kötelességnek érzett tettet. Férfi, minden vonatkozásában, minden szava férfiszó. Uray meglágyította az alakot, - lírai Hamletet adott a tragikai Hamlet helyett. Nyilván sok év és száz szerep beidegzettségének kell ezt tulajdonítani.

Ebből azonban az következik, hogy kiesik az alakból a leginkább alapvető vonások egyike, az erő. Egy ilyen puha Hamlet, a neuraszténikus, néha csaknem hisztérikus képét idézi, holott Hamlet egyáltalán nem az. Erős, hatalmas és rendkívüli szellemű férfi ő, csak többet kellett vállalnia, mint amennyit emberi lélek elviselhet. Nem természettől fogva habozó és töprengő, feladata teszi azzá. Hiszen tudja, hogy habozik és töpreng és hogy nem volna szabad haboznia és töprengenie. Őrültsége érzésem szerint nem igazi őrültség és nem is tettetés. A végső lelki összeomlás szélén álló ember egyensúlyvesztettsége ez, szélsőséges lelki állapot, amely hasonlít az őrültséghez is, de az egészséges értelemhez is.

Kicsúszott alóla az erkölcsi talaj, a műveltség és az okosság biztonsága - az egyensúlyát vesztett ember kapkod benne az egyensúly után. Uray valódi őrültet játszik, az őrült ember pathologikus izgékonyságával, túlzott kézmozdulataival. Még az anyjától való búcsúzás jelentében is, holott erre sem a szöveg, sem a helyzet nem ad támasztó pontokat. Haragjának és elkeseredésének pillanataiban nem tud erőt mutatni s általában a szerep minduntalan azzal fenyeget, hogy szétesik részleteire.

Ezzel a felfogással nem lehet keményen összefogni. Mindezzel nem akarjuk azt mondani, hogy Uray játéka méltatlan volna a művészhez. Ellenkezőleg: nagy elmélyedéssel kereste a megoldásokat s nem egyszer meg is találta. Vannak kitünő részletei és olyan hangjai, melyek beleviszik a nézőt a darab atmoszférájába. Ez a mostani szereplés inkább átmenet, a művésznek jobban a vérébe fog menni Shakespeare s talán majd látunk még tőle új, tökéletesebb Hamletet is.

Még jobban kell vitatkozni a rendezéssel. Németh Antal, saját állítása szerint, bele akarta vinni a darabot a XVI. századi Dániába. A kor és a színtér ilyen térben és időben való lokalizálása nemcsak fölösleges, hanem megokolatlan is. Shakespeare semmi esetre sem gondolt rá. Az, hogy Dániáról van a műben szó, csak jelzés, nem sokkal fontosabb és reálisabb, mint a Prága melletti tenger. Mire való a Hamletből történelmi drámát csinálni, mikor az minden koré és helyé, az egész emberiségé? Minek összeszűkíteni azt, ami lényegénél fogva a legtágabb, nem időhöz kötött, hanem örök. A díszlet, úgy mondják, hű mása a helsingőri várnak.

Mit jelent ez nekünk, aki úgysem ismerjük a helsingőri várat s a színpadi építményben egyszerűen várat látunk, minden további ismertetőjel nélkül? Ez az építmény hármas tagolásával csak megszűkíti a színpad terét, középkori rideg kőhalmozásával elhűvösíti a hangulatot s baloldali felső szobája, ahol a cselekmény nagyobb része folyik, kicsiny fülkének tűnik fel, nem fontos eseményekre valónak. A nagy monológot kivágni a helyéről, prológussá tenni, melyet a színész apja szarkofágja felett mond el, egészen indokolatlan s eredeti helyén, ahol bele van illesztve a szerkezetbe, lyuk marad.

És az a szarkofág! A földszint legnagyobb része nem is látja. A színdarab előadása, két királlyal és két királynővel, az egyik mondja a szöveget, a másik gesztikulál hozzá, egy ismert gyerekjátékra emlékeztet, nem lehet nem érezni a komikumát. Mi mindenre rá tudja vinni az embert az eredetiség erőltetése! Méltányoljuk a rendezés becsvágyó gondosságát, a színészi elemek jó összefogását, amely a játéknak határozott vonalat ad és azt is, hogy Shakespeare Arany tolmácsolta szövegét kihagyások nélkül adja, kifogásaink az alap-elgondolásra vonatkoznak.

Az előadás színészi részéből első sorban Kiss Ferenc játéka emelkedik ki. A gyilkos Claudius kenetteljes szavaiban érezni az őszinteség hiányát, a többiekben az iróniát s a rémület pillanataiban a sarokba szorított róka szűkölését. A művész egyenesen Hamlet mellé emeli az alakot, a második legfontosabb szereppé teszi. A Polonius-családból csak Laertés megszemélyesítője, Szabó Sándor áll helyt szerepéért, Gózon Gyula játéka a rendező és a színész érthetetlen tévedése, Rápolthy Anna pedig egészen jelentéktelenné teszi Ofélia híres szerepét, melyben a legnagyobb színésznők vetekedtek már.

Ilyen jó szerepet így elejteni valóságos mesterség. T. Mátray Erzsi a királynék méltó megszemélyesítőjévé fejlődött; most éri el fejlődésének csúcsát. Tűz, lendület, érzés van a színészkirályban, ahogy Abonyi Géza a tirádáját, a színész művészetének legszebb apotheózisát elmondja. A kisebb szereplők közül leginkább Ungvári László Horatiója kelti fel a figyelmet, de a többiek ellen sincs lényeges kifogás. Az egész előadás szép erőfeszítése a színháznak.

*

Sokszor mondtuk már, hogy milyen nehéz a lángészt, a nagy embert a színpadon megjeleníteni. A mi példát erre ismerünk, azt lángeszű írók adták, például Shakespeare: a magukét adták kölcsön alakjuknak. Ezen tört meg Bibó Lajos magasra feszített becsvágyú darabja, a Sasfészek. Szobrászt állít darabja középpontjába, pályája csúcsán álló, öregedő nagy művészt, aki hegyi házában - ez a sasfészek - az emberektől elidegenedve, a fiatalokra gőggel és gyanúval eltelve él két felnőtt gyermeke, fia és leánya között.

Ők az egyedüliek, akikre szeretete minden kincsét költi. Éppen ennek a szeretetnek a túlsága okozza a bajt: a fiatalok a maguk útját akarják járni, szerelmesek és házasságra vágyók, az öreg pedig apai szeretetének önzésében ezt önmaga elleni merényletnek minősíti. A főtémába, a túlzott apai szeretet drámájába ezen a vezetéken beleáramlik egy melléktéma, az öregek és fiatalok sokat emlegetett ellentéte. Csakhogy abból, hogy a szobrász valóban nagy ember, vajmi keveset látunk.

Egy zsarnok apa áll előttünk, aki önzésből meg akarja rontani gyermekei boldogságát s közben csak néha villan fel dikciójának papír-ízű frazeológiájában egy-egy szép mondat. Rossz ember, de úgy rossz ember, ahogy zseni nem is tud lenni, nagyhangú, kiméletlen öreg. A színésznek, Csortos Gyulának nagy feladat volt ezt az alakot elfogadhatóvá tenni, ellenszenves voltát valamennyire ellensúlyozni s rendkívüli eredmény, hogy ez mégis sikerült. A maga színészi kíválóságát adta hozzá az író szövegéhez, beszédének, magatartásának méltóságával megéreztette azt, amit az író csak akart: hogy ez a haragos öreg mégis csak nem mindennapi ember.

*

A Vígszínház két bemutatót is adott ebben a hónapban. Goncsárov Oblomov-ját drámává dolgozta át Beczássy Judit. A képzelhető legnehezebb feladatot vállalta. Hogy lehet drámai hős olyan emberből, akinek épen az a lényege, hogy nem csinál semmit. Aluszékony, akarat nélküli, áldozata minden zsarolónak, még a szerelem sem tudja férfivá tenni. Egyetlen mód lenne: olyan hatalmas, nagyvonalú portrait-t csinálni belőle, amilyen a regényben.

Ezt azonban a tehetséges írónő nem tudta és valószínűleg nem is lehet. A regényírónak számtalan apró részlet állott rendelkezésére, ő maga is közbeléphetett saját szavaival. A színpadi átdolgozás mindig kivonat, mert míg a regény lehet analitikus, a dráma szükségszerűen szintetikus, nem kitárása az alakoknak, hanem összefoglalása. Bizonyára segített volna legalább részben a dolgon, ha Oblomov szerepére egy Csortos-formátumú nagy színész akad.

Ajtay Andor tehetséges és megbízható színész, társalgó szerepekben mindig megállja helyét, olyasfélére, mint az Oblomov, nincs elég polifoniája. Goncsárov Oblomovja egy nagy orosz típus, okos, művelt, szellemes és nagylelkű ember - ebből Ajtay nem mutat meg jóformán semmit. A többi szereplők közül Somló István Stolcza és még inkább Kőmives Sándor Matyvejics Ivánja elégített ki, míg Dajka Margit túlságosan légies és túlságosan szép cselédleánynak s így csak az utolsó felvonásban, mint Oblomov özvegye van a maga helyén.

A másik vígszínházi újdonság az Okos házasság, írója Fendrik Ferenc, könnyű hangú, francia motívumokra épült vígjáték. Motívumait és alakjait nem a valóságból, hanem színházi hagyományokból vette. A fiatal házaspárról, akik már az esküvő előtt megállapodnak poligám szándékaik kölcsönös méltánylására nézve, aligha mondja valaki, hogy Ťaz életből van ellesveť s azon sem lesz senki meglepetve, hogy minden fogadkozás hiába, mégis csak kitör egyiken is, másikon is a féltékenység.

Mondani az ilyen darabról bajosan lehet mást, mint hogy elég mulatságosan van jelenetezve, elég jó logikával vezetve s a dialógusában is akad elmésség. Nevezetessége az előadásnak Muráti Lili rendkívül tehetséges játéka. Most az egyszer kitárta minden jótulajdonságát, friss, sokszínű, elmés mozdulatai is sokszor olyanok, mint egy-egy jó aperçue. Magasan felette van szerepének. Somló István most is, mint mindig, állandó színvonalán mozog, Fejes Teri groteszkül mulatságos, Básthy István is megállja helyét.

*

Egy szerkesztőség beléletét szatirikusan, a komikai vonások kellő túlzásával, karikirozva színpadra vinni nem Ťilletlenségť, hanem vakmerőség. Matolcsy Andor, fiatal írótársunk meg is kapta érte a magáét, amiből azt látjuk, hogy az ujságírók épp úgy beleestek a mai idők ingerlékenységébe, mint minden másfajta emberek. S ha igaz, amit a lapokban olvastunk, hogy még a Sajtókamara is kifejezte a kaszt sértődöttségét, akkor azt kell megállapítani, hogy ez a sértékenység már-már szervezett formát ölt. Kari tekintély? A tekintélynek többek között az is ismeretetőjegye, hogy bírja a tréfát. Tudunk nagytekintélyű államférfit, aki gyüjtötte a róla rajzolt karikatúrákat és egy kedvére való karikatúristát kedvencei közé emelt.

Mi tehát minden sértődöttség nélkül néztük végig Matolcsy darabját, az Illetlenség-et a Belvárosi Színházban s azt állapítottuk meg, hogy a fiatal íróban van tehetség, szatirikus látás, ötlet-invenció, de nincs benne elég mértéktartás. Néhány sikerült torzképet állít a színpadra, de mozgatni őket nem tudja elég biztosan. A torzkép mindig bizonyos vonások túlzása, ez természetes, de jó rajzoló mindig tudja, meddig lehet túlozni, mik azok a pontok, ahol nem szabad túlozni s meddig lehet a valóságtól - nem elszakadni -, hanem eltérni.

Matolcsy jól színpadra állított alakjai azonban elszakadnak a valóságtól, a cselekmény során a levegőbe kerülnek a biztos talajról s a darab csakhamar légüres térbe jut, nincs köze ahhoz, amit szatirizálni akar s így nem is szatirizál, tehát nem elég mulatságos. Az előadás néhány jó színpadi karikatúrát ad, amelyek közül a legjobb Boray Lajos fanyar segédszerkesztője, a főszerepben nagy figyelmet érdemel Ladányi Ferenc, akivel most találkoztunk először. Jó színész-anyag. Miskey József, Tompa Béla, Danis Jenő karikatúrái is jók, az utóbbié egyenesen kitűnő. Sajnáljuk, hogy Turay Ida nem kapott olyan szerepet, amely alkalmat adna egyéni kedvességének értékesítésére.

*

A mostani pillanatban a budapesti közönség legügyesebb színházi mulattatója minden bizonnyal Vaszary János. Tudatosan csinálja, tehetségesen, ötletekben gazdagon, élénk színpadi érzékkel, a közönség igényeinek ismeretével - sikereit teljesen megértjük. Az Andrássy-színház ma jóformán egyet jelent Vaszaryval.

Most, hogy-hogynem, Machiavellibe botlott bele és felfedezte a Mandragorát, minden idők hipokrizistől legmentesebb állambölcselőjének komédiáját. Jó színházi szeme és füle észrevette, hogy ez a renaissance szabadossággal írt játék ma is alkalmas a mulattatásra, csak fel kell frissíteni, kibővíteni, ötletekkel megtüzdelni. Ez az átdolgozás nagyjában-egészében sikerült, a közönség jól mulat, elfogadja a sikamlósságokat, amelyek többnyire azon a határon mozognak, amelyen túl már nem szabad lépni.

A bohó cselekvény az eredeti vonalán halad, csak az alakok és helyzetek vannak részletesebben kidolgozva és a befejezés más. Machiavelli ott fejezi be, amikor Callimaco bejut az asszonyhoz s a szerelem érzelmi motivumát szóba se hozza, míg Vaszary elveszi a dolog erotikus élét azzal, hogy a mai erkölcsi felfogáshoz közelebb hozza az egész ügyet s Callimacót nagy szerelemben hozza össze Lucreziával.

A nagy jelenet, Lucrezia szemérmes vonakodása, amelyen átforrósodik a vonzalom, Callimaco vágyának megtisztulása, hogy nem akar csalárdul élni a szerelmi alkalommal és igazi érzéssel, tisztán akarja megnyerni a nőt, bár kissé hosszúnak találtuk, nagyon szép. Itt a bohóskodás köréből kiemelkedik a darab. Az általában jó előadásból Pataky Miklós ravasz és leleményes Liguriója emelkedik ki. A kerítő társaság többi tagjaiból Vaszary Piroska, Törzs Jenő, Hajmásy Miklós csinálnak illően groteszk karikatúrákat. Simor Erzsébet fínom érzéssel játssza Lucreziát, aki körül a hajsza folyik, a lírai szerelmest Szilassy László kellemes tenorja tolmácsolja.