A költészet mindenből meríthet táplálékot, de avatatlannak költészetből táplálkozni veszélyesebb, mint pápából, (en meurt). Vörösmarty s Ady villámsistergésű gondolataiból épp oly lehetetlen prózai filozófiai rendszert csinálni, akár vegytanit, vagy földrajzit, - láttuk "A vándor és a bujdosó" példáját. A költészet különálló kész egész ("remekmű"), szentségtörő, aki szét akarja szedni, hogy elemeiből a maga kis terve szerint rakjon fel valamit. Ilyesmire csak egy még nagyobb költő képes, - mindenki más - kellő távolságból, azaz kellő tisztelettel csak magyarázhat, különben a Múzsa körmére koppint. Esetleg mosolygó fölénnyel útjára engedi: labirintba löki.

Egy nép lelkületét legjobban költészete fejezi ki. Szekfű a lírai felelőtlenséggel szemben tudósi tárgyilagosságot igér. Munkatársai tanárok és művészek. Nem véletlen, hogy a tárgyilagosságot az alkotó művészek - Babits, Kodály - valósították meg. A tudósok lirizáltak. Jó munkát végeztek azok a szaktudósok is, akik mesterségük puszta helyzetét ismertették, mint különösen Zsirai, Gerevich és Bartucz. Azok, akik a szakkörök tényeit általánosítani akarták, azok lirizáltak. Néhányan, mint Keresztury, Kerecsényi, eredetien és tehetségesen.

Mások a meglévő s bővíthető lírát lirizálták tovább.

Farkas és Zolnai tanulmányának kivételével a legtöbb munkatárs dolgozata tehát önmagában kerek és szép, de mint lírai elmefuttatás az. Sajnos, külön-külön többet mondanak, mint együtt, már csak azért is, mert lépten-nyomon ellentmondanak egymásnak. Ravasz szerint például a magyar nyelv főjellege a világosság, Zolnai szerint ennek ellentéte, az agyafurtság. Különben ő elmondja mégegyszer azt, amit már Zsirai is elmondott, de épp ellenkező következtetéssel. Néhányan leszólják a nyelvújítást, mások magasztalják. A végén az ember kevesebbet tud, mint eleinte. A könyv váza szétesik s ha olvasása után az ember a nagy kérdésre gondol, az a válasz kísért, melyet Berzsenyi a címül szolgáló híres sor végén odavágott.

*

Ez a könyv folytatás és összegezés. A magyar önismeret azonban ma nem másodkérdésből vett megállapítások és vallomások tologatását kívánja, hanem azt, amire már Széchenyi gondolt: a tények feltárását.

Hogy mi ma a magyar, az utóbbi évtizedben azt felvetették az ifjabb faluvizsgáló "lirikusok" is akkor, amidőn már pontosan látták, hogy hogyan is áll a magyar, a magyar nép. Az ő válaszuk erre együttesen sem volt ellentmondó. Annál egységesebb volt, minél többen feleltek, a nép lelkületének megvizsgálása alapján. Megállapításaikért megkapták jutalmukat. Megmondták ők azt is, hogy mivé kell a magyarnak lennie, azaz miként kell tökéletes emberré válnia. Várhatjuk, hogy most az ötvenévesek a maguk megállapítását ugyancsak megtoldják ilyen célkitűzéssel? A munka tulajdonképpen ezzel fog kezdődni, a többi csak előkészítés. Szekfűnek érdeme, hogy az első (s legtárgyilagosabb) népvizsgáló tanulmányoknak ő adott teret folyóiratában. E mostani munkája is nyitány.

*

Nem utolsó nemzeti tulajdonságunk, hogy a közt szolgáló, tehát legönzetlenebb versenyt is személyes viszállyá tudjuk váltani. Ilyen ez az elsőbbségi kérdés is; kísérletül adtam át neki az imént magam, hadd ízleljem meg közvetlenül. Elég volt.

A magyarság nagy nemzeti kérdései első tekintetre mintha magántulajdonok volnának, holmi privilégiumok, vagy egyéni felfedezések, melyeket csak a felfedezőknek szabad irányítaniok. Olyan kevés a nagy kérdésünk, vagy olyan sok? Mikor mi a faluvizsgálatot elkezdtük, a század-eleji társadalomtudomány egy-két veteránja szinte kiutasító felháborodással jelentkezett: mit akartok, hisz olyat egyszer már mi is próbáltunk, legfeljebb szerény epigonok lehettek. Mások nemzedékem minden tettére Szabó Dezső egy-egy mondatát olvasták rá.

Volt ilyen teljhatalmú bánja a német-kérdésnek, a középeurópai összefogásnak, a nyugatosságnak, a munkás-irodalomnak. Oka ennek az, hogy nagy kérdésünk valóban kevés volt; de csak úgy, hogy egy-két megoldatlan kérdés óriásivá nőtt azáltal, hogy századok óta nem oldották meg: minden nemzedéknek külön-külön fel kellett rá gyürkőznie. A német-kérdés Rákóczinak épp úgy magántulajdona volt, akár Zrinyinek; az első faluvizsgáló, ha jobban megnézem, nem Tessedik, nem is Berzeviczy, hanem Mátyás király.

A Mi a magyar? sem Berzsenyinek jutott eszébe legelőször. Az ember azt keresi, ami nincs: ami sosem volt, vagy elveszett. Berzsenyi az elvesztettet kereste. Nekünk a választ nem megtalálnunk kell, hanem megteremtenünk.

*

Vizsgálhatom s ha kell, megteremthetem egy nép önmagáról való ideálját s vizsgálhatom valóságos helyzetét. Eredménnyel az utóbbi kecsegtet. Hogy mi a magyar, azt megállapíthatom úgy is, hogy a nemzet tagjait veszem sorra, tömegben nézem a magyart. Az eredmény előbb jelentkezik, mint várnók. Nálunk minden osztálynál jobban, a dolgozók tömegei magyarok: a munkások s még jobban a földtelen földművesek. Származásra, nyelvre, szokásra egész bizonyosan magyarok, életformájuk és sorsuk azonban jobban hasonlít más fajták dolgozóinak sorsához, mint a felettük levő osztályokéhoz. Példa erre Szekfű könyve is, mely noha tárgyilagos képre törekszik, teljesen megfeledkezni látszik róluk, életformájuk lényegéről: anyagi helyzetükről. Ez a könyv a középosztály magyarság-szemléletét tükrözi.

Hogy mi a magyar, arra az izgatottan keresett válasz kereken az, hogy: szegény s mind az, ami már ezzel jár s ebből következik. Sorsáért felelős mind az az osztály, amely a nép vezetőjének hirdette magát s így vezette. A háború utáni években a középosztályra a nép sorsához viszonyítva arany napok jártak; akkor nem volt kérdés neki a magyarság, a nép ügye. Most lett az, hogy az egységet, melyben kivételes és érdemetlen helyzetet élvezett, veszély fenyegeti. Tulajdonképpen tehát most is csak saját lelkületét és helyzetét vizsgálja s nem a magyarságét, nem a népét. Eszméket boncol.

De hol vagyunk mi még az eszméktől! A magyarság eleven eszméjének a népből kell áramlania, - mondhatjuk, hogy népünk ma eszméket sugároz? Hogy van megfelelő Ťmagyarságtudata?ť A legridegebben s legnemzetköziebben anyagi kérdésekkel küzködik. Míg számára ez a sors a magyar, én nem kívánok e sors magyarságáról beszélni; most látom, hogy nem is tudnék.

Ám a magyarság sorsának vizsgálata mégis erre vezet. Hogy mi volt a magyar, azt költőink elmondták. Hogy mi most, annak kimondásához is költői bátorság kell?

*

A karácsony-estet egy rossz parasztházban töltöttem. Az épületben két lakás volt, a vékony fallal elválasztott másik szoba-konyhás lakásban egy fiatal szlovák napszámos házaspár ünnepelt, minden szavuk áthallatszott. Szlovákul beszéltek, egy szót sem értettem belőle. Később az ifjú férj harmonikázni kezdett.

A vaskályha mellett kuporogva eszembe jutott, amit napközben tört magyarsággal elmondtak; az iskolában tanulták meg nyelvünk elemeit. Sorsuk, gondjuk, jövőjük pontosan olyan, mint az alföldi színmagyar nincsteleneké. Elrösteltem magam a gondolatára is annak, hogyha ők valamikép kimaradnának abból a népvédelemből, amelyen át mi a szegény-magyarság, aztán az egész magyarság védelméhez jutottunk. A szegény ember bemutatkozó beszéde, valami ősi illemtan, vagy tapasztalat alapján, mindig panasz. A panasz egy fokkal még beljebb hatolt szívembe és elmémbe, midőn tört magyarsággal hangzott.

*

Jó: magyarságunk önvédelem; ilyennek vállalom. De olyannak szeretném, amely nemcsak bennünket véd.

A hitvánnyal a rokonsági köteléket sem fogadom el, a nemzetit még kevésbbé. A nemzet ismertető és csábító jegyei számomra erkölcsi ismertető jegyek nélkül csak fájdalmasak. Szerencsénk, hogy ilyen erkölcsi jegyet mi is alkothatunk. Petőfi ilyen jegyekre gondolt, midőn a vérségileg jóval egységesebb magyarságnak már ő is arról beszélt, hogy hazát kell néktek is teremteni".

Van akinek a haza, akár a jó ház, arra kell, hogy fáradtan vagy rémülten megbújjék benne; nekem arra is, hogy pihenten és derülten kilépjek belőle, munkára, a szabad világba. Ennek elkövetkeztét várom.

*

Működéséről tesz tanuságot az elme azzal is, hogy valamit nem vesz be: képtelen megérteni. Századunk középeurópai esztétikája a legtöbb tanulmányt a "forma és tartalom" problémájának szentelte. Bevallom, soha egy betűt sem értettem belőlük. Épp így nem értettem az "irodalompolitika" szót, a "kollektív individualizmust", s a veszélyt, amely az irodalom kettészakadásából származik. (Az irodalom, akár a sejt, oszlással szaporodik.) Hasonlóképp nem értem most a "keleti és nyugati", illetve, "keleti vagy nyugati" magyart.

Azt jelenti, hogy a tisztességes magyar legalább is vagy keleti, vagy nyugati, azaz undok kétlaki, Jézus-kiköpte lagymatag az, aki két népdal között suttyomban Appollinaire-t is élvezi, aki a nép problémái közben el tud merengeni Proust problémáin is? Mert akkor én vagyok e nyomorult, ha nem tudom, ha nem fogom is fel bűnömet. Megtoldom: tudnék foglalkozni a magyarság fajtai jegyeivel anélkül, hogy fajvédő legyek, hogy Ázsiába kívánkozzam.

Illyés Gyula