Meg kell előzni a nyugdíjterhek túlságos növekedését

A személyi járandóságok az 1937–38. költségvetés adatai szerint a közigazgatásnál 259,375.000 pengőt, a üzemeknél 109,342.000 pengőt, összesen 368,717.000 pengőt tettek ki. Az 1939/40. költségvetési évre ugyanezek a személyi járandóságok a közigazgatásnál 595,804.000, az üzemeknél 214,981.000, összesen 810,785.000 pengőre emelkedtek. Igaz, hogy az 1939/40. költségvetési év adatai másfél évre szólnak, 1939 július 1-től 1940 december 31-ig. Egyszerű átszámításból is kitűnik azonban, hogy kb. 35-40 százalékos emelkedés mutatkozik a milliókban, amelyeket az államkincstárnak személyi járandóságokra kell kifizetnie.

A másféléves költségvetés 810 milliós személyi járandóságához 416,566.000 pengő nyugellátási kiadást, továbbá az önkormányzati nyugdíjakhoz történő 96,378.000 pengős hozzájárulást hozzáadva, megkapjuk a végeredményben személyes jellegű egymilliárd és háromszáz millió pengőt meghaladó kiadási főösszeget. Megállapítható, hogy a magyar állam személyi kiadásai rendkívüli mértékben növekednek: ennek az emelkedésnek a tempója továbbra így fenn nem tartható.

Az élet azonban rohan és természetesen a kormányzatnak is lépést kell tartania a változó időkkel: sok olyan problémát kell megoldani, amelyekre azelőtt – legalább is közhatósági vonatkozásban – nem is gondoltak. A problémák megoldásához azonban munkaerőre van szükség. Nemcsak olyan nagyhorderejű törvények, mint például az új földbirtokreform igényelnek további munkaerőket, hanem még ahhoz is személyszaporításra volt szükség, amikor megadóztatták a villanylámpákat és rádiócsöveket. De ha a legtöbb törvény és igen sok rendelet végrehajtása mindig újabb és újabb munkaerők igénybevételét teszi szükségessé, akkor a személyi kiadások elborítják az állami költségvetést.

Gondolni kell a kérdés másik, igen fontos vetületére is: mi lesz, ha majd a erős ütemben gyarapodó személyzet nyugdíjáról kell gondoskodni?! A 1932-33-as költségvetési évben kezdődött a létszám szaporítása és ez mindig fokozódó mérvet öltött. Az utolsó két évben, amikor a Felvidék és a Kárpátalja hazatért, a személyzeti kiadások ugrásszerűen emelkedtek. Természetes, hogy ezek után számolni kell a nyugdíjterhek kiugrásával is. Ilyen körülmények között aktuálisabb, mint valaha a kérdés megoldása.

A probléma foglalkoztatja a kormányzatot, amely azonban sem az új feladatok ellátása elől nem zárkózhatik el, sem az adminisztratív létszám további emelkedését nem engedheti meg. Ezért csak az a megoldás kínálkozik, hogy tehermentesíteni kell a köztisztviselői kart olyan ügyek intézésétől, amelyek számos fórum előtt csupán formalitás jelentőségével birnak, továbbá törődni kell az állami igazgatásra háruló ügykörök racionális „leépítésével”. Végül a megmaradó ügyintézésben is sokkal nagyobb energiával kell törekedni az egyszerűsítésre. Az egyszerűsítésre irányuló törekvés oly erős, hogy már az egyes minisztériumok kebelén belül is miniszteri utasításra behatóan tanulmányozták a lehetőségeket.

Az egyszerűsítésnek azonban sokszor akadálya a fennálló törvény vagy rendelet, amely például különféle társhatóságokkal való együttes elintézést ír elő. Az is bizonyos, hogy rövidesen kiküszöbölik a minisztériumok egymás közötti érintkezéséből a fölösleges sallangokat, amelyek különféle, régimódi udvarias szólásmondásokkal, a miniszter nevének és címeinek a felsorolásával szaporították minden egyes akta tartalmát. A közönség szempontjából is igen nagyjelentőségű lenne ez a várva-várt és elkerülhetetlenül szükséges egyszerűsítési folyamat.