Apáthy Imre sem ilyen. Derék, tehetséges színész, sokszor voltunk róla jó véleménnyel nekivaló szerepekben, de mint Mátyás, nem bizonyult ekkora nehéz szerepre alkalmasnak. Nincs meg lényében az a kisugárzás, amely meg tudna győzni, hogy Mátyás az a sas-fiók, akinek el kell képzelnünk, színészi eszközei nem elég gazdagok, egy kicsit mindig úgy éreztük, leckét mond fel. A legjobban felépített alak a darabban az okos és ravasz Podjebrád; ezt az alkalmat jól felhasználta Petheö Attila, adott hozzá a magáéból is jócskán. Alakítása kiemelkedik a darabból. Szép és érzelmességében is méltóságteljes Tasnády Ilona Szilágyi Erzsébetje.

Az író nem az erős, nagyakaratú asszonyt mutatta meg benne, hanem csak a gyászoló özvegyet és anyát s a művésznő javára kell írnunk, hogy nem lágyította meg még jobban. Szeleczky Zita túlságosan légies, annyira, hogy már majdnem semmitmondó, igaz, hogy szerepe sem különb. Az elmaradhatatlan lantos diák szerepében Abonyi Géza szép beszédét dícsérhetjük; azt, hogy ő rajta keresztül a magyar nép szól, csak beleképzeljük az alakba, lánti nem látjuk. A sok többi szereplőről nincs mit mondani; eljátsszák szerepüket becsülettel.

*

Akik az irodalomban csak az anyag súlyát vagy rokonszenvességét látják, s nem fontos nekik a megmunkálás, a formába-öntés minősége, azok bizonyára élvezetet találnak nemcsak Galamb Sándor színdarabjában, hanem Az új hazá-ban, Nyirő József nagyarányunak tervezett színművében is. Székely író írta, aki nagy népszerűséget szerzett, székelyekről szól, szenvedésükről és lázongásukról a "bécsi udvar" pribékjeinek kegyetlenkedései miatt, a csikiek egy részének emigrációjáról Moldvába, a honvágyról, amely visszakényszeríti őket az ősi rögre - elképzelni sem lehet magyar szivet, amelyet meg ne indítanának ezek a keserves történelmi emlékek.

Nyirőnek már az anyagválasztása is jó részét jelenti a sikernek a közönség előtt. Sőt bizonyos mértékig a kritika egy része előtt is. Egy-két erélyes hangon kívül a kritikusok többsége zavarban volt s csak több-kevesebb kerülgetéssel, óvatos mellékmondatokkal éreztette inkább, mint kimondta a darabbal szemben kényszerítően felmerülő ellenvetéseket.

Mi nem látunk semmi közérdekű okot arra, hogy a Nyirő esetében eltérjünk az alapvető irodalmi elvtől: az anyag az irodalmi műben csak másodsorban fontos, a fődolog, hogy mit tud belőle csinálni az író. Meg kell állapítanunk, hogy Az új hazában a naiv hatásvadászatnak olyan kirívó példáját látjuk, amelyről azt hittük, már rég száműzve van a színpadról s csak a ponyvában talál még búvóhelyre. Az erre való eszközök közül csak a bengáli tüzet nélkülözzük, de azt sem egészen, mert a második felvonásban a hegyek mögött feltűnő vörös fények azt asszociálják.

Az összes motívumok közül csak egy vall íróra: a honvágy okozta pánik ábrázolása. A székelyek már kinn vannak Moldvában, falut építenek, jó dolguk van, de csak egy híradás kell az elhagyott szülőföldről, feltámad bennük az ősi otthon képe, már csak arra gondolnak, hogy haza kéne menni, vakon elhisznek mindent, ami ennek lehetőségével biztat és meg sem hallgatva a józan szót, belefutnak, pániktól hajtva a csapdába, melyet a gaz osztrák kapitány állít nekik. Ebben van igazság és tömeg-lélektani érzék, ha nincs is drámailag megformálva.

Mit szóljunk azonban a többi motivumokról? A királybíró lánya menyasszonya a kivándorlásra készülő székelyek vezérének, Endes Istvánnak s hogy elősegítse az ügyet, kacérkodik a bősz osztrák kapitánnyal. Endes éppen akkor nyit be a szobába, mikor ölelgetteti magát s dühösen odavágja a jegygyűrűt. Oh, mely félreértés! A székelyek már útban vannak az új hazába, a határon, szenvednek, rosszkedvűek, egyenetlenkednek, már-már fejszével támadnak egymásra, de mint a színházi ujság tartalom-kivonata oly szépen mondja: "A Masa Tamásné gyermeke halála feletti megőrülése azonban visszaadja a tömeg fájdalmas nyugalmát." Halott csecsemő, fájdalmában megőrült fiatal anya - hát kell-e ennél nagyobb dráma?

Dühöngő osztrák kapitány, l'art pour l'art gonosz, maga is ördögnek mondja magát, nemcsak gyalázatosan tőrbe csalja a szegény székelyeket, hanem szemük láttára, Endes István szemeláttára akar erőszakot tenni a királybíró lányán, akibe az ördög érzéki szenvedélyével szerelmes. Az aljas áruló székely, aki ezt már mégis csak megsokalja s elsőnek döfi bele a kacort a kapitány hátába. (Már rég vártuk: mért csak neki van a székelyek közül kacor a csizmája szárában. Most végre megtudtuk.) És végül a királybíró brutusi dilemmája: neki kell kimondani a halálos ítéletet nemcsak Endes István, hanem a leánya fejére is. No, de sebaj, hírnök jő s pihegve szól - a szó szoros értelmében pihegve - s hozza a happy endet, a bölcs Mária Terézia királynő amnesztiáját.

Valóságos bűnhalmazat ez, a rémdrámai elemek torlódása. Nem szabad elnézően szólni róla. Visszaveti az irodalmi ízlést jó egy évszázaddal, - de hiszen már akkor is tiltakoztak ellene a nemesebb ízlésűek. Irodalmunk becsületére válik, hogy mindig tiltakozott az ízléstelenség, a szellemi színvonal csökkentése ellen. S nem szabad elnézően szólni róla, mert egy idő óta fokozodó tendenciát látunk az anyaghatások előtérbe juttatására a művészi hatások rovására s irodalmi művek irodalomtól idegen szempontból való értékelésére. Mélyen sajnáljuk, hogy Nyirő, akinek mégis van írói márkája, ennyire lesülyesztette a saját színvonalát.

Annál is inkább, mert népszerűségéből eredő hitele a közönség egy része szemében védjegyet ad az ízlés lealacsonyodására és rossz példát ad azoknak, akik színpadi sikerre pályáznak. Fiatal korunkban divatban volt vidéken egy csaknem azonos tárgyú darab: "Bukow, a székelyek hóhéra." Ez jobb volt, mert legalább őszinte rémdráma volt, minden irodalmi igény nélkül. Hogy Nyirő darabjának egy-egy pillanatában, egy-egy jelenetben mégis megvillan az író arca, hogy nyelvében, ha nincs is modorosság nélkül, vannak szép zengések, annak nem tudunk örülni. Ezek csak megkönnyítik az írói érték és a giccses összekeverését és a közönség tévedésbe ejtését. Mit ér az, ha a selejtes áru csinosan van csomagolva?

A Nemzeti Színházat, amely ma szeret tobzódni a szép és gazdag külsőségekben - ezt világért sem kritizálva mondjuk -, érthetőleg vonzotta, hogy a darab alkalmat ad szép díszletekre és nagy tömegek mozgatására. A királybíró szép, eredeti székely szobája, a határmenti égig nyuló havasok közti festői völgy, az épülő falu nyűzsgése, - olyan díszletek, melyeket könnyen tehetett hatásossá Horváth János, a díszlettervező. A rendező, maga Németh Antal, is kitűnően dolgozott, a tömegjelenetek elrendezése is igen jó, alig érezni, hogy rendezve vannak.

A színészeknek már bajosabb a dolguk, nagyon kevés játszani valót kapnak, mert az alakoknak nincs felismerhető arcuk, éles körvonaluk, inkább csak szavaik vannak. Szép, nemes alakot csinál a királybíró szerepéből Csortos Gyula, valamennyi közül kiemelkedik Lehotay Árpád Masa Tamása, igazi súlyos, komor parasztalak. A nők közül Dayka Margitnak és Somogyi Erzsinek jut nagyobb szerep, nem az ő hibájuk, ha nem sokat lehet belőle csinálni. Kovács Károly feketére festi az ördögöt, túlzott játéka nagyon is kihangsúlyozza a kapitány szerepének rémdrámai elemeit.

Szomorú kedvvel jöttünk ki a színházból. Ilyen új utakra indul a magyar drámaírás? Visszaesik a "tapsra ez ott fenn elég színvonalra?

*

Rég nem ért akkora csalódás, mint a Vígszínházban, Jacques Deval Álomlovag vígjátékában. A francia vígjátékíróra ugyancsak a Vígszínházban előadott darabjai, a Tovaris és a Francia szobalány után úgy gondoltunk, mint a párisi műfaj-hagyomány elmés, okos és vidám továbbvivőjére, akiben bőven van humor, finom logika, kitünő szerkesztő- és szerepalakító készség és leleményes szellem mulatságos helyzetek kitalálására. Az Álomlovagban pedig kaptunk egy humortalan, hézagos, sótlan valamit, amiben csak nyomokban fedezhető fel szellem, jókedv és nyomokban sem báj. Hogy lehet ez? Hogy eshetett egy előkelő kultúrájú író ennyire önmaga alá? - kérdeztük csalódva.

A kérdésre megfelelt valaki, aki ezt a darabot Párisban látta. Ezt mondta:

- Nem ismerek rá Deval darabjára. Az eredeti, ahogy Párisban játsszák, fínom, elegáns és mulatságos. Méltó az író többi darabjához. A szerepek kitűnőek. A mindig puskával járó, férfiaskodó grófnő szerepe nem olyan izetlen mint itt, hogy szegény Peéry Piroska nem tud vele mit csinálni, hanem tele van szellemmel, fínom párisi pikantériával. Tolnay Klári szerepe, a vidéki kastély zártságában ábrándozó grófkisasszony, amely itt olyan színtelen, hogy a közönség, amely a sikercsinálás előre megfontolt szándékával jött a színházba üdvözölni a jóideje nem látott kedves művésznőt, nem tud alkalmat találni ennek kifejezésére, - Párisban tele van tűzzel, temperamentummal, bájjal; fiatal színésznőnek páratlan alkalom a jó játékra.

Básti Lajos szerepe sem az a kedélytelen, únott alak, mint itt, hanem kedves, jókedvű semmirekellő, a francia vígjáték egyik legkedveltebb típusának eredeti változata. És így az egész darab. A Vígszinházban valami szerencsétlen eredményű vegyi műveletet végeztek rajta, kiválasztották belőle a pikantériát, de ezzel együtt a dolognak a lelkét, a szellemességét és kedvességét.

Mért csinálták ezt a műveletet? Nyilván féltek a mi mai atmoszféránktól, attól tartottak, hogy a darab pikantériája "nem kivánatos" reakciókat kelthet. De ha ez a félelem alapos, akkor nem lett volna jobb nem adni elő a darabot, mint így összecsonkítani, in usum delphini? Nem lehetne más, kevésbé aggályos darabot találni? Annyira befolyásolta a színházat Tolnay Klári nagy sikere a Francia szobalány-ban, hogy azt hitték, így is megismétlődik? Ijesztő lehet, már talán katasztrófális a darabhiány, hogy a színházat ilyen dolgokra kényszeríti.

*

Ha a nő kenyérkereső munkája a családi élet rovására megy, akkor mégis csak a családé az elsőség, vagyis az asszony térjen vissza a férjéhez, még ha ezzel csökken is a jövedelem. Hát ez nem valami új bölcsesség, de Vécsey Leó, a Belvárosi Színház új darabjának, az Espressónak szerzője, mikor ezt tette meg vígjátéka tanulságául, elérte, hogy a nézőtér, a végeredményben mindig konzervatív és az egyszerű megoldásokat kedvelő közönség teljesen egyetért vele. Hogy ez a megoldás is meglehetősen szimplikálva van, azt senki sem rója fel az író bűnéül.

De hiszen Vécsey nem akart társadalmi kérdéseket felboncolni, egyszerűen csak derüs életképet kívánt elénkállítani, amelyben mai emberek forgolódnak a mi mulattatásunkra. Az asszonyka - fiatal író felesége, de lehetne például könyvelőé is, sőt jobb volna, ha azé lenne - beáll az új espressóba üzletvezetőnek, munkája miatt elhanyagolja férjét, de mikor ez elkeseredve zúgolódik, a deresedőfejű jóbarát okos rábeszélésére, de egészséges asszonyi ösztönére is hallgatva otthagyja állását s ezután csak feleség lesz.

Ezt a primitivitásig egyszerű történetet azonban úgy alakítja színdarabbá a szerző, hogy szívesen hallgatjuk végig, mert minden fellengző igény és komolykodó nagyképűség nélkül, csendes okossággal, halk, szerény tónusban van megírva, humora, ha kissé primitív is, de őszinte, a jelenetei nagy részében van kedvesség. Az író magatartása rokonszenves, tehát rokonszenves a darab is.

Egyre jobban bebizonyosodik, hogy a Belvárosi Színház mostani vezetőségének sikerült, leginkább fiatalokból, tudja Isten hol lappangott tehetségekből jó társulatot összeállítani. A mostani előadásból elsősorban Görbe János válik ki. A pincérből lett espressótulajdonost játssza, meglepő valóságszerűen és okosan; nagy sikert lehet neki jósolni, ha egyszer igazi nekivaló szerephez jut. Ladányi Ferenc már az előző darabban felkeltette érdeklődésünket; most is igazolja tehetségét. Eszenyi Olgát már régebbről ismerjük.

Jól beszél, tud játszani, kellemes jelenség, csak az arcjátéka kevés. Ezt igazán nem lehet elmondani a kis Raffay Bankáról, aki tele van kedves huncutsággal. Szende Mária is kellemesen cseveg és jó a mozgása; hasonlókép Keresztessy Mária, Boray Lajos mindig megbízható, értelmes és jóbeszédű színész; az ilyenek a hasznos tagjai a színésztársulatnak. Kis szerepben kitűnő Simon Marcsa és Danis Jenő, aki a rendezéssel is derék munkát végzett.