Mi a magyar?

1940 | Június

A könyv, melyet e címmel Szekfű Gyula szerkesztett és a Magyar Szemle adott ki, talán soha nem lett volna olyan időszerű, mint amilyen ma. A zavar és bizonytalanság ködében élünk a magyarság minden fontos kérdésében, az ellentétes nézetek olyan szélsőségei elegyednek össze számtalanszor ugyanazokban az agyvelőkben is, a "magyar" szónak még szótári definiciója is olyan sokféleképen és ellentmondón hangzik különböző ajkakon, a közélet és szellemi élet különböző tájain, hogy már a magyar öntudat teljes szétbomlásával kell számolnunk. Egységes öntudatú korban az a kérdés, hogy mi a magyar, fölöslegesnek tünhetett volna, a felelet rá egyértelmü.

Ma szükséges volt föltenni s ki tehetné fel illetékesebben, mint a tudomány és az irodalom, olyan kérdezők, akik mentesek a politika előítéleteitől, a pártok és magukat világnézetnek kürtölő hatalmi törekvések egyoldalúságaitól. S alkalom is adódik a feleletre: az irodalom az utóbbi emberöltő alatt lényegesen áthangszerelődött jelentős egyéniségek alkotásai és a körülök zajlott éles polémia révén, s áthangszerelődött a történetírás és irodalomtörténet is, a Szekfű Gyula és Horváth János keze alól kikerült újabb kutatók munkája nyomán.

Mi más képe van ma mind a három szellemi munkatérnek, mint volt Ady, Babits, Móricz és társaik előtt, a pozitivista történetírás és a Beöthy-féle irodalom-kritika idején! Az új szemléleti módok és új magatartások eredményei most nyomulnak bele a köztudatba s most van az ideje ezeket az eredményeket összefoglalni egy kérdésben: mi a magyar és a ráadható feleletben.

Tizenhárman szövetkeztek erre a feleletre, egy költő, Babits Mihály, egy predikátor, Ravasz László és tizenegy tudós az irodalomtörténet, történelem, műtörténet, néprajz, zenetudomány, nyelvtudomány, antropológia művelői. Mindegyik a maga szempontjából közelíti meg feladatát, más tájból és más távolságból halad a célja felé. Szabadon dolgozott mindegyik és természetesen más-más eredményekre jutnak. A kérdés olyan sokrétü és sokszínű, hogy egységes, kollektív választ nem lehet adni rá, lehetetlenség még elképzelni is, hogy mint egy számtani feladványban, mindenki ugyanarra az egy eredményre jusson.

Nem járhattak el úgy, független gondolkodók, mint egy politikai párt, amely meghoz egy határozatot és a tagjaira csak ennek indokolása marad. A különböző feleletek azonban csak azt jelentik, hogy a magyarságnak, más-más oldalakról nézve, más-más aspektusa van. Maga a fogalom olyan gazdag és színes, hogy kutatói számára a legszélesebb lehetőségeket kínálja. Különböző értelmezőinek sokféle nézetéből az olvasó mégis csak össze tud rakni olyan képet, amely egységet ábrázol.

Nyilvánvaló, hogy a magyarság-fogalom nem szellemi tartalmakat jelent, hanem magatartást. A szellemi tartalom hány változáson, a gyökerekig ható átalakuláson ment át a lovas-nomád kortól máig, kereszténységen, renaissanceon, reformáción, barokkon, romantikán át és milyen idegen hatások formálták! Minden égtáj felől folyton árad az idegen hatás; az európai szellem, melynek hatókörébe Szent István bevezetett, nem ismert sem határt, sem gyepüt. A magatartás, amely ezeket a tartalmakat fogadta, egységes és állandó maradhatott.

Messze távlatból is láthatjuk, hogy állandó is volt, ahogy a kívülről jött tartalmakat fogadta. Nem vette fel egyiket sem azon nyersen, ahogy jöttek, valamennyit magához hasonította. Ezer éven át egy másik, a folytonos faji asszimilációval párhuzamos szellemi asszimiláció is folyt ezen a földön, amely a mi hazánk. Európát asszimilálta magához a magyar.

Mik már most azok a tulajdonságok, amelyek ebből a lényegében változatlan magatartásból folytak és annak megmaradását lehetségessé tették? Erre kellett a könyv íróinak felelni. Nem más nemzetekkel való összehasonlítás útján, mert hol a norma, amely ennek az összehasonlításnak az eredményeit érvényessé tenné? Le kellett szállniok a magyar történelem és a mindenkori magyar szellem mélyeibe s onnan felhozni tanulságaikat.

Legmélyebbre a költő és a történettudós szálltak alá, Babits Mihály és Szekfű Gyula.

"A magyarság lényege érdekel, az, ami benne sajátos és összetéveszthetetlen, ami mindenkitől megkülönbözteti" - tűzi ki célját Babits. A történelemhez fordul és az irodalomhoz, ezeket kérdezi meg, mint a feleletre illetékeseket. Jellemrajzot ír, egy nemzet jellemrajzát, amely azokból a vonásokból van összerakva, amelyekről ráismerhetünk s örömmel rá is ismerünk. Kiküszöböli azokat az arcvonásokat, amelyek ott vannak minden más nemzet önarcképében, mert - amint nagyon helyesen kérdi, - melyik nemzet nem tartja magát vitéznek, vendégszeretőnek, lovagiasnak, harciasnak, büszkének, bátornak? Ezeknek a tulajdonságoknak a hangsúlyozása nem adna arcképet, csak valami általánosságot, amiből rá lehetne ismerni bármely más nemzetre és egyikre sem.

A kép, melyet Babits a maga módszerével ad, teljesen egyénített, első szempillantásra felismerhető. Nem az erényeit keresi nemzetünknek, hanem a tulajdonságait. Mély és igaz gondolata, hogy a nemzetek életében sokszor az erény válik bűnné, a bűn vagy rossz tulajdonság erénnyé. Mesteri levezetés, ahogy például a magyar paraszt-flegma, az inertia, a lomhaság, a cselekvéstől való tartózkodás és közömbösség - más körülöttünk élő népek heves aktivitásával, nyugtalan előretörekvésével szemben - milyen nemzetfentartó erő volt válságos időkben, mikor a passiv resistencia lett a magyarnak egyetlen védekezési lehetősége ellenségeivel szemben.

Ebből a szemlélődő, tunya magyar természetből folyt nemcsak a magyar humor, hanem olyan döntőfontosságú tulajdonságok is, mint a magyar politikai realizmus, a diplomáciai tehetség, a jogérzés, az állandósághoz ragaszkodás, ami a területhez, ehhez a hazához és az alkotmányhoz való ragaszkodást jelenti. "A kultúra védelmének érdemét, ahogy erre már több író rámutatott, más, körülöttünk lakó népek is igénylik.

A jogi állandóság védelme azonban jellegzetesen magyar hivatás." Nem érdekes, hogy a jog fontosságát a magyar létfentartásban a könyv összes írói közt egyedül a költő emeli ki? Babits tanulmánya, a magyar essay e remekműve egész sor ilyen egészen új, egyéni és mégis általános elfogadtatásra hivatott megállapítást közöl, a költői intuitió műve, de olyan költőé, aki - bár minduntalan bele akarják innen is, onnan is zárni valami nem létező elefántcsonttoronyba - mindig sokat eszmélkedett és gyötrődött a magyarság sorsán.

A magyar realizmust Szekfű is hangsúlyozza. Fejtegetéseiből az világlik ki, hogy ez a realizmus történelmi kényszerűség volt, a magyar létfentartási ösztön reakciója s ezt három nagy politikus, Fráter György, Báthory István és Bocskai István példájával illusztrálja. Mind a hárman a magyar szabadságszeretet hősei voltak, a szabadságért váltogatták a körülmények fordulatai szerint politikájukat a török és Habsburg tájékozódás változatai között, aszerint, hogy melyik látszott alkalmasabbnak a céljukra.

Ezt a szabadságeszmét Szekfű a lovas nomád életformából vezeti le. A honfoglalás előtti magyarok sokszor éltek más, erősebb népek fenhatósága alatt, de ez nem jelentette szabadságuk feláldozását, vezetőik mindig közülük valók voltak, maguk igazgatták magukat és ügyeiket megbeszélés útján intézték.

A vitézség életformájuk természetéből folyt. Vitézség, szabadságszeretet, a közügyek megbeszélése, vagyis politizálás - ez a három alaptulajdonság áll Szekfű magyarság-képének központjában s szerinte a magyarság romlásának a XVII. század óta az volt a főoka, hogy ez a szabadságösztön megzavarodott a vezető rétegekben s a nemesi nemzet reális tények helyett beérte jogi fikciókkal s nem törődött az alkotmányos szabadság valóságával. A kép, melyet a kitünő tanulmány elénk állít, sötét, a bírálat, mellyel az egymást váltó nemzedékeket illeti, kemény és lesujtó.

Itt azonban eszünkbe kell hogy jusson Babits inertia-gondolata. Azok a jogi fikciók egyre jók voltak: fentartották a jog, az alkotmány eszmei folytonosságát. Nem ennek köszönhető-e, hogy nincs - tudtommal - egyetlen olyan magyartól eredő nyilatkozat, amely belenyugvást jelentett volna a török hódoltságba s minden nemzedék legalább tiltakozott a Habsburg önkényuralom ellen. S ezzel az inertia-gondolattal hozta kapcsolatba Babits az ország területének állandóságáról való öntudatunkat.

Túlhaladnám cikkem kereteit, ha részletesen akarnám ismertetni mind a többi tizenegy tanulmányt. Bartucz Lajos, Zsirai Miklós, Viski Károly és Kodály Zoltán tanulmányaihoz, mint tárgyukban laikus, nem is tudnék hozzászólni. Bartucz az antropológia szempontjából világítja meg a magyar ember, típus, faj kérdését, Viski a néprajzi kutatások eredményei alapján igyekszik kiemelni a népünk jellemében és életformáiban feltünő állandó és közös vonásokat, Kodály a magyar zenei kultúráról, művelt osztályainknak az eredeti magyar zene iránti közömbösségéről és siketségéről mond kemény és minden bizonnyal jogos bírálatot.

Mind a négy cikket izgatott érdeklődéssel olvastam és magyarság-ismeretem bővült általuk. Eckhardt Sándor a külföldi irodalmakban felmerült magyarság-képeket ismerteti szellemes csevegő formában. Torzképek ezek, felületes szemlélet és sokszor politikai ellenszenv szüleménye. De nem élnek-e hasonló torzképek a különböző népek tudatában a kockásruháju, hórihorgas, esernyős angolról, a széllel-bélelt léha franciáról, a nagyszakállú, pápaszemes német professzorról és így tovább?

A különbség az, hogy a magyart kevésbé ismerik s így a torzkép még kevésbé hasonlít eredetijéhez. Gerevich Tibor tanulmányában különösen azok a fejtegetések érdekeltek, melyekkel kimutatja, hogy a középkori magyar művészet nem hogy gyarmati területe lett volna a németnek, hanem inkább adott neki, nem is keveset. Amit itt a német és a magyar művészi alkotásmód lényegbe vágó különbségeiről olvasunk, az a laikus számára is nyilvánvalóan helytálló elemzés.

Az irodalmi tárgyú tanulmányok között jobban élvezhettem volna Farkas Gyuláét, ha kissé jobban tartózkodott volna a közkeletü frazeológiától és a szentimentális hangtól és erősebben hangsúlyozta volna a magyar költők magatartásának egységét a nemzedékek változatain és az egyéni különbségeken túl. Sokszor halljuk emlegetni, hogy a folytonosság sűrűn meg van szakadva irodalmunk fejlődésében, de a költők általános magatartásában nincs megszakítás: hívek voltak mindenkor magyarságukhoz és Európához egyaránt.

Jellemző példa erre Bessenyei: a világpolgári felvilágosodásból indult és a magyarsághoz érkezett. Kazinczy ugyanígy s a többiek is Vörösmartyig, Petőfiig és Aranyig, akik fordítva: a magyarságból indultak és Európába érkeztek. Keresztury Dezső a magyar önismeret útján vezet végig okos és jó tájékozottságon alapuló fejtegetéseiben.

Zolnai Béla kissé laza szerkezetü tanulmányában néhány jó megfigyelést találunk a magyar stílus bizonyos jellemzetességeiről. Ebből a csoportból leginkább Kerecsényi Dezső tanulmánya emelkedik ki előadásának tömörségével, szempontjainak érettségével és megvilágításainak élességével. Szerzőjében kitünő essayistát ismertünk meg. Ravasz Lászlónak a könyv élén álló rövid cikke mintegy előszava a könyvnek.

A gondolat mélysége, az előadás feszültsége dolgában vannak különbségek a tizenhárom tanulmány és íróik közt, ez természetes. Ha mint egészet nézzük, ez a könyv döntő fontosságúnak tünik fel a magyar karakterológiai kutatás terén. Úgy hiszem, az első nyomatékos kísérlet a magyarság jellemének nem külföldi elméletek és mértékek és nem filozófiai elmélkedések alapján, hanem önmagából, történelméből, irodalmából és életformáiból való megismerésére.