Mi akadálya volna annak, hogy nálunk is kialakuljon a filléres klasszikusok és jó könyvek kiadói rendszere? - kérdezte Tolnai Gábor szép és fontos kis cikkének végén. - Azt hiszem, semmi - adta meg rá a feleletet. Kevesebb lelkesedéssel, de több realizmussal és néhány tapasztalattal így kellene felelni: nagyon is sok. Könyvkiadóink kezdeményező lépése Tolnai véleménye szerint egyik napról a másikra megvalósíthatná a francia példát: ott olcsó a klasszikus és drága a detektívponyva.

Tegyük fel, hogy komoly kiadóink valóban megteszik e kezdeményező lépést, olcsón újra kiadják a klasszikusokat és - erről Tolnai cikkében egyébként nincsen szó - más jó és értékes könyvet is. Ettől a vérbeli ponyva, az aljirodalom ára még mindig 10 fillér és 1 pengő között maradna, hiszen ezek árának megállapítása nem a komoly kiadóktól függ. Egészen külön ponyva-gyárak dobják ezeket futószalagon az utcára, egyiket-másikat nagy napilapok anyagi és erkölcsi támogatásával. A filléres konkurrencia tehát megmaradna, de végeredményben nem ez a döntő mozzanat.

A kérdésnek két ága van: másként kell a nemes ponyva dolgához falun és ismét másként a városban hozzányúlni. A nép számára készülő egészen olcsó könyvekről sok szó esett az utóbbi időben, de teljesen elhanyagolták a középosztály könyvellátásának kérdését. Szeretném hangsúlyozni, hogy a következő, nagyon is vázlatos gondolatsorban nem az intellektuelekről beszélek, hanem az egész középosztályról. A kettő korántsem azonos, bár nálunk gyakran összecserélik.

Az intellektuelek vékony réteg, úgy aránylik a középosztályhoz, mint a jégpáncél a Duna vizéhez. Az intellektuel megveszi a könyvet, ha télikabátját kell is zálogba tennie. A középosztálybeli is vásárol könyvet, modern regényt legfeljebb két pengőig, sok szerelemmel, együgyű erotikával és filléres detektívponyvát.

A legtöbb budapesti utcai ujságárus ponyvakölcsönkönyvtárrá alakult át: negyven fillérért adja a pengős regényt és húsz fillérért kiolvasás után vissza is veszi. (Jól tudom: magam is gyakori üzletfele vagyok az egyiknek, hiszen a jó detektívregény néha erős feketekávéval ér fel.) Nem is a detektívregényolvasás a baj, hanem az, hogy középosztályunk nagy része ma csak detektívregényt és szerelmetes "koktélt" olvas (a limonádé szó már nem egészen megfelelő). A ponyvaolvasás elterjedtségének megállapításához nem kell statisztika és tudományos búvárkodás, elég egy délutáni séta ujságpavillonok és "standok" között, végig a városon, és némi kérdezősködés ismerősök körében.

Annak, hogy éppen a mai időben lendült így fel a ponyvaolvasás, meg lehetne találni a tömeglélektani és a társadalmi okait. Gazdasági és politikai válságok, háborúk, egyéni és közösségi bizonytalanság elől menekülés egy idegen izgalomba és a boldog elernyedésbe, amikor legalább itt elnyeri a jó a jutalmát és a gonosz a villamosszékét. Meddő panasz tehát a detektívregények és a vadnyugati halálvágták káros hatását újra meg újra emlegetni. Ezzel a való helyzeten nem változtatunk.

Tolnai felveti a kérdést: van-e a klasszikusok olvasására nálunk igény? Tetszetős, de könnyelmű dolog volna egyszerű igennel felelni. Az átlag-középosztálybeli ember nem érzi múlhatatlan szükségét annak, hogy nemzeti klasszikusainkat olvassa. De igen élénk vágy él benne, hogy Zrinyi, Mikes, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Kemény, Arany, Jókai, Ady meglegyen a könyvespolcán. Úgy érzi, ezzel tartozik műveltségi színvonalának és társadalmi helyzetének.