Irta: Berényi Sándor dr.

Nem tőlünk értesül e sajnálatos megállapításról a nyilvánosság.
Hiába állapította meg már Széchenyi István gróf, hogy „mennél gazdagabb valamely ország, annál nagyobb adó s védő tehetsége s viszont” – sem az ország, sem az egyes ember nem volt gazdag Magyarországon, nem gazdag ma sem, a szó legszerényebb értelmében sem.

Márpedig ha szegény az ország és az egyes ember is, ez a körülmény rányomja a bélyegét mindenre, ami ott történik.
Ismét Széchenyit kell idéznünk: „Melly híjába való beszéd, mellyet sokszor köztapssal kénteleníttetünk hallani, maradjunk szabadok, habár szegények leszünk is, – mert akárki mit ábrándoz, csak a vagyonos nemzet szabad. Az, ki jobban bírja magát, rendszerint függetlenebb, mint az, ki néha más segedelmére kényszerül, többet tudhat, mert élelmére nincs annyi gond, több ideje marad öntapasztalásra, gyermekeit jobban nevelheti, sat. S ha lépve megyünk előre, úgy látszik, hogy a mező virágzása, kereskedés sikere, s lakosok fényes bőre a szabadsággal mindig karöltve jár; a szegénységbül ellenben elaljasodás, abbul pedig végre szolgaság leend…”

Nem csoda, hogy Magyarország szegény volt a multban.
A tizenkilencedik század eleji Magyarországnak, mint Falk Miksa írja, (A magyarországi adó- és fináncrendszer, 1859) nem volt külön államadóssága, mégis évi 1,100.000 forintot szolgáltatott be Bécsnek a státusadósság kamataira és ezenfelül évenként hét millió forintot küldött a bécsi központi kincstárba. Hálából Bécs súlyos vámmal terhelte meg a magyar termelést és fogyasztást, azon a címen, hogy a nemesség amúgy sem fizet adót. Idézzük Deák Ferenc keserű nyilatkozatát 1844-ből, Balla Antal könyvéből: „Alig van már hazánk földjén adóssággal nem terhelt jelentékeny család, holott csak 50 évvel ezelőtt a magyar családok még jól bírták magukat.”

De honnan is várhatott javulást az a magyarság, amely jobbágyi sorban, a közterhek javát viselte – és honnan az „úri magyarság”, amely Szekfű Gyula szerint az egészséges polgáriasodás és a szabadpályák helyett a hivatalokba tódult. Fény és árny együtt jár a nemzetek történetében, de itt a szegénység elmaradhatatlan kísérője volt a nemzet sorsának és ha már úgy mutatkozott, hogy a gazdasági prosperitás végre lehetővé teszi az életszínvonal átlagos emelkedését, feltétlenül bekövetkezett valamilyen katasztrófa: akár brutális devalvációk (1811 és 1816) formájában, akár a bécsi Rotschildok osztrák érdekből rendezett tőzsdei fekete-péntekje alakjában.

Sok mindenre megtanítják a kisdiákot az iskolában, vagy az Alma Mater falai között.
Olyan tantárgy azonban semmiféle tanrendben nem szerepel, amely arra okosítaná ki az egyes embert, hogyan kell gazdagnak lenni. De az egyén anyagi felemelkedése akár bevalljuk, akár kegyesen tagadjuk, mégis csak a középpontja a tevékenységnek, ez a végcél, ehhez igazodik az élet legtöbb egyéb körülménye, legfeljebb a tempóban és a fölfogásban van eltérés. De ha közérdek, hogy anyagilag fundált társadalom éljen ebben az országban, akkor meg kell tanítani az embereket arra, hogy mi a pénz természetrajza és hogy milyen úton kell elindulnia az egyénnek és a nemzetnek, ha gazdag akar lenni, ha mentesülni akar az életet végigkísérő, ráncvető, szívet-lelket markoló anyagi gondoktól.

Ki kell irtani a társadalomból a ki nem mondott, de élő tévhitet, hogy a gazdagsághoz vagy nagy szerencse, vagy nagy adag gazemberség kell.
Meg kellene értetni, hogy tisztességes úton kell és lehet vagyont szerezni. Olyan közszellemre van szükség, amely sem az egyén, sem a közösség tisztességes gazdagodását nem akarja belefojtani az irigység és a rosszindulatú pletyka posványába. Ha valahol, Magyarországon kellene legelsősorban bizonyos negatívumokban megkeresni az egészséges gazdagodás útját. Mai társadalmunk ugyanis hajlamos arra, hogy körülményeihez nem illő, túlzott igények kielégítésével vágja saját maga alatt a fát. Hajlamos olyan „fenn az ernyő, nincsen kas” életmódra, amely külsőségeiben légüres magasságba emelkedik, de belső értékében a nullpont alá süllyed. És talán nincs még egy társadalom, amely oly kétségbeesett versenyfutást rendezne a kedvezményekért, mint a mienk.

Egyébként az anyagi boldogulásért vívott csatát nálunk az egyének óriási százaléka már a pályaválasztásnál elveszti.

Évtizedek gazdasági elrendezésének a hatásait még akkor sem lehetne egyszerűen felszámolni, ha Magyarországnak módjában lenne általános, valamennyi problémára kiterjedő gazdasági, műszaki és pénzügyi munkaprogrammal ellátni és munkába állítani a mai és az elkövetkező generációkat. Sajnos, speciális körülményeink eddig nem tették lehetővé konkrét, közös, nagy munkaprogramok kidolgozását. Pedig iszonyú erő rejlik abban, ha tízmillió ember fog össze valamilyen cél érdekében, különösen ha ez a tíz millió megérti és világosan látja a maga egyéni munkájának, hozzájárulásának, áldozatának a jelentőségét.

Ne tévedjen senki a „szervezhetetlen magyarság” zsákutcájába. A magyarság is kitünően szervezhető, mert a magyarságot is lehet fanatizálni. De szakítani kell a kényelmes felfogással, hogy az évi költségvetésben benne van minden, ennél messzebb tekinteni amúgy sem lehet, de ha esetleg lehetne, hát tekintsen a kormány.

A nemzet vagyonosodását sem véletlenre, sem hivatalnokokra, sem magánötletekre bízni nem lehet.
De bizonyos, hogy a felemelkedés útja, csak a gazdaságilag összefogott, műszakilag helyesen elképzelt, pénzügyileg egészségesen fundált Magyarországon képzelhető el. Szükség van nemzeti munkaprogramra. Ennek a felállításához nép- és tájismeretre, látókörre és vasenergiára van szükség. A megszervezett nemzet azután gazdag lehet, de csak gazdaságilag függetlenített, saját céljait és érdekeit felismerő, konkrét cselekedetekre és nem terméketlen bürokráciára szervezett nemzet, lehet gazdag, erős és szabad.