Southend

Ha egy tengerjáró hajót komoly baleset ér és menekülésre nincs már remény, akkor a kapitány parancsára előbb a nők és gyermekek, utánuk a polgári férfiak, aztán a hajó személyzete s végül maga a kapitány mentőcsónakba szállanak. Ezek a mentőcsónakok fel vannak szerelve néhány napi élelemmel, ivóvízzel és természetesen evezőkkel is.

Csakhogy a már a menekülés izgalmaitól is kifáradt emberek rendszerint nem sokáig bírják a kemény evezómunkát, karjuk ellankad s ettől fogva, pláne, ha a tenger viharos, a mentőcsónak a tenger rabia. A hajó elmerülése előtt a rádiós persze még segélykiáltásokat menesztett a világ négy sarka felé, úgyhogy néhány óra mulva már megjelennek a közeli hajók.

Most kezdődik azonban igazában a küzködés. Hogyan lehessen az imbolygó csónakot, kimerült utasaival, a menekülést jelentő hajó közelébe vonszolni? Erre nézve van most egy új angol találmány, amely szellemesen egyesíti magában a célzásra alkalmas lőfegyver és a vonszoló kötél előnyeit. Egy erős töltésű puska végére ugyanis bádogdoboz van felszerelve s ebben a dobozban felgöngyölítve van egy néhány száz méter hosszúságú, erős zsinor.

Amikor a puskát a mesterlövész elsüti, a lövedék nem halálthozó golyót, hanem életet jelentő zsinórt visz száguldva magával. A csónakban ülők a zsinórt vagy közvetlenül kapják el, vagy pedig a vízből halásszák ki és odaerősítik a csónak oldalához. Ezzel megteremtették az első összeköttetést a mentőhajó és a mentőcsónak között.

Ügyes siklószerkezet van a mentőpányván s ennek segítségével most már erős vontatókötelet tudnak a csónakhoz „átküldeni”, ennél fogva húzzák aztán a mentőcsónakot a hajóhoz, ahol már forró italokkal és meleg takarókkal várják a rendszerint csonttá fagyott, didergő menekülteket.