Úgylátszik, Zágrábnak is van egy olyan kitűnő és nagyon népszerű drámai színésze és színésznője, akik egy nagy duettben ketten be tudnak tölteni művészetükkel egy drámát, minden apparátus nélkül, egyetlen egyszerű díszlettel. A két főszereplő mellett nincs egyetlen mellékszereplő sem s a cselekvény nem más, mint két ember lelki életének a legtitkosabb redőkig való kitárulkozása. Hadifogságból nyolc év mulva visszatérő férj, született féltékeny, aki Szibériában is azon gyötörte magát, hogy odahaza megcsalja a felesége. Dúlt idegrendszerű ember, apja részéről terhelt, alkoholista s a hadifogság még jobban összezilálta idegeit.

Ahogy hazatér - a felesége nincs otthon -, első dolga bizonyítékokat keresni az asszony bűnösségére. Minden amit talál, gyanúok neki s a szobába belépő feleségét már úgy fogadja, mint bűnöst. Az asszony védekezik, vergődik, de hogy bizonyítsa hűségét, amelynek ellene szól egy, az asztalán talált és félremagyarázott levél, egy rózsacsokor és később az is, hogy holttá nyilváníttatta férjét s csakugyan gondolt egy új házasságra?

Védekezésében elmond mindent, amit csak elmondhat, felhasználja asszonyi szépségének, mosolyának, könnyének, hízelgésének és erélyes beszédének minden eszközét. A férfiban hullámzik a féltékenység és szerelem, egy-egy percre megnyugszik, de újra meg újra kitör a szenvedély, értelmét az alkohol is zavarja - így viaskodnak egymással két feszült, izgalmas felvonáson át. A szenvedély és a félelem dialektikája, a teljes összeegyeztetés lehetetlensége egyre közelebb hoz lépésről lépésre a tragikai kifejléshez.

Egyre nyilvánvalóbb lesz az asszony lelki kultúrájának a férfiénál sokkal fínomabb alkata, az ebből eredő reménytelen összeférhetetlenség s az író gondosan előkészít minket a végső nagy fordulatra. A férjet egy kezébe került levél ideig-óráig megnyugtatja és most már ujjongva, vad táncban törve ki közeledik az asszonyhoz, aki egyre tragikusabb elképpedéssel néz rá, tudatára jut, hogy az egész féltékenység csak az ő testi érintetlenségére vonatkozott, más a férjének eszében sem volt. Végkép elidegenedik tőle s mikor ez erőszakoskodva akarja birtokba venni, agyonlövi.

Bravurosan végigvitt dráma ez, itt-ott érezzük - ami szinte elkerülhetetlen - az összetartó huzalokat, a dialógus néhány holt pontja elárulja a küszködést a dolog nehézségeivel, az asszony indítékainak végső fordulata kissé mesterkéltnek hat, - de a dialektika általában át van fűtve, az érzelmi hullámzás, a feszültség váltakozása, a pihenő pontok elhelyezése a megfelelő helyeken, a lélektani aláfestés csaknem hiba nélkül való.

A két nagy szerep nagyszabású játékot kíván. Ezt meg is kapjuk Kiss Ferenctől és Tőkés Annától; mind a ketten képességeik csúcspontjára jutnak. Kiss Ferenc egyforma erővel szólaltatja meg a szerep minden regiszterét, a vadságig fajuló féltékenységet, a sötét gyanakvást, a dühöt, a fellobbanó reménykedést, piha ellágyulást, az érzékiség lobogását s az apró vonások tömegét határozott, egységes kontúrba fogja, valóságos, teljes embert ad.

Tőkés Anna lágyabb hangokon játszik, szerepében nincs szenvedély, csak asszonyi okosság és jóság, védekező helyzetében nem használhat annyi eszközt, de amit asszony ilyen helyzetben adhat, azt mind felhasználja s végigjátssza, mindig művészettel, az egész érzelmi skálát. Ezzel a szereppel avatta magát nagystílü drámai művésznővé. Most már csak arra való szerepek kellenének neki.

*

Egymásután két Shakespearet láttunk május hónapjában; az egyik a Romeo és Julia, a másik a nálunk eddig nem játszott Minden jó, ha jó a vége.

Romeo is, Julia is nagyon fiatalok, erre kell tenni a hangsúlyt, ha tragédiájukat jól akarjuk értelmezni. Tehát nem a szerelemről általában van itt szó, nem a szenvedély és vágy változatosságáról, sokszínűségéről, nem is mélységéről - ezek az érettebb, felnőtt kor tulajdonai. Az ő szerelmük naiv, egyvonalú, élettapasztalat nélküli, nem más, mint csupán a fiatal érzékek fellobbanása két szenvedélyesen érzéki emberben, az a mohóság, amely azonnal bírni akarja, amit megkívánt.

Sok van még bennük gyermeki - ez tragédiájukban a legszebb. Nem ismernek akadályokat, szenvedélyük egyszerüen áttör minden gátat, nemcsak önmagukkal szemben nincsenek gátlásaik, hanem környezetükkel szemben sem, nem látnak senki mást, csak önmagukat, úgy rohannak bele a veszedelembe, mint a kisgyerek, mert nem ismerik a veszedelmet. A szerelem úgy megtelíti őket, hogy semmi más számára nem marad bennük hely.

A színészeknek, akik ezt a két szerepet játsszák, ebből kell kiindulni. Bele kell vetni magukat a szenvedély forgatagába, korláttalanul, az első találkozás pillanatától kezdve. Ezt nem tudta megcsinálni a két tehetséges fiatal művész, Szeleczky Zita és Szabó Sándor. Gondosan dolgozták ki szerepüket, sok munkát fordítottak rá, az látszik, de nem szállt le elég mélyre lényükbe a szerep, nem bírják vele azonosítani magukat. Eszközeikben sem elég biztosak ma még.

Szeleczky Zitában nincs meg Julia szenvedélye, mert nincs lényében a hozzávaló erő, Szabó Sándorban pedig líra nincs elég, Romeója kissé száraz. Erőfeszítésük csak félsikerig jutott. Általában az egész előadás nem különb az átlagnál, magasan csak Abonyi Géza emelkedik ki. Lőrinc barát szerepében hiteles jellemrajzot ad letisztult, egyszerű eszközökkel. Legjobb az egészben Németh Antal rendezése; nagyobb egyenetlenség nélküli, jól átgondolt munka. Szépek a kora-renaissance díszletek is.

*

Lehet azon vitatkozni, hogy érdemes-e Shakespeare Minden jó, ha jó a vége vígjátékát előadni. Az a formája, amelyet a közkézen forgó kiadásokból ismerünk, kétes hitelességű s úgy ahogy van aligha előadható, hatásra biztosan nem számíthat. Nemcsak hogy laza, sőt széteső a szerkezete, de a jellemek vonala is teljesen bizonytalan, ugyanaz a szereplő különböző jelenetekben különböző arcvonásokat mutat s így nem lehet a darabnak belső egysége sem.

Számos zavaróan felesleges rész van benne (pl. Rousillon grófnő jelenetei a bohóccal), s a hangjában sok a mai ízlésnek elviselhetetlen durvaság, Bertram gróf alakja egyenesen visszataszító s a vendéglősné szerepe homályos. Apróbb bajokról nem is szólunk. Viszont a német Hans Rothe átdolgozása enyhíti a hibákat, de természetesen nem küszöbölheti ki, a jellemeket átalakítja némi lélektani alátámasztás kedvéért anélkül, hogy igazán alá tudná támasztani s az atmoszférája nem egészen shakespearei.

Ezek a nyomós érvek az előadás ellen. Mellette az szól, hogy a részletei nagy részében s a dialogusban mégis benne van Shakespeare szelleme, egyes alakjai nagy arányokban elgondolt vázlatai későbbi Shakespeare alakoknak. A darabot inkább úgy kell tekinteni, mint ereklyét, amelyen rajta van a nagy szellem kezenyoma.

Olyan nemzet színháza, amely fennen dicsekszik Shakespeare-kultuszával, mutogathatja az ereklyét is. Akárhogy is, szívesen néztük végig a darabot. Egy ilyen nagy szellem még fáradtabb órájában is jó társaság. Abban nem bízunk, hogy A minden jó, ha jó a vége állandóan rajta marad a műsoron, de jó, hogy legalább egyszer láthattuk.

A Nemzeti Kamaraszínház kicsi színpadán nem lehet teljes külső apparátusú előadást rendezni. Ezért Németh Antal rendezése függönytelen, nyitott színpadon mutatja be a darabot, díszletek nélkül, csak épen az egyes jelenetek szünetében bejön két szolga, kiviszi a színpadon levő kevés bútordarabot, lócát, két széket, két asztalt székekkel stb.

A színészi játék is ennek megfelelően letompított, a színészek kevesebbet mozognak a szokottnál. Az első jelenetekben ez olyanformán hat, mintha próbán volnánk, amikor a színészek már jelmezben vannak, de még nem játsszák ki egészen a szerepüket s a díszletek még nincsenek felrakva. Később azonban belemelegszünk a dologba és nem érezzük a díszlet hiányát s inkább a szövegre figyelünk, mint a színészekre.

A főszerep, amennyiben van főszerep, Somogyi Erzsié. Nagyon szép, forró, szerelmes hangjai vannak, kihozza a bájt, ami alakjában van, csak egy megjegyzés lehet ellene: kelleténél szentimentálisabb. (Ez különösen az arcjátékára vonatkozik.) Timár József a gaz Parolles szerepének első jeleneteiben kevéssé jellemzi az alak alapvonását, az aljasságot, de később mintha magával ragadná a szerep, megmutatja a sátáni lelket. Nagy tetszéssel néztük Tasnády Ilona és Berky Lili játékát; az előbbi fínom humorral játssza az érzelmes kerítőnő kétarcú szerepét, az utóbbi a grófnő anyai jóságát eleveníti meg igen előkelően.

Táray Ferenc francia királyából sugárzik a bölcsesség méltósága. Lukács Margit Dianája meg tudja értetni, hogy mért szeret bele olyan hirtelenül az ifjú gróf. Pethes Sándor síma, kellemes udvaronc. Leghálátlanabb Apáti Ferenc szerepe, nemcsak mert Bertram gróf ellenszenves alak, hanem lélektanilag sincs magatartása elfogadhatóan megalapozva. A fiatal művész derekasan bírkózik a nehézségekkel és némely jelenetben győz is felettük. A fordítás, Innocent Vince Ernő műve, síma, a színészeknek könnyen beszélhető szöveget ad.