A Mária Valéria-utcában új kiállítási helyiség nyílt meg, amely túlnyomó részében mesterséges világításra szorul. Csupán kisebb méretű gyüjtemények és kisebb méretű művek bemutatására alkalmas. Befogadóképessége körülbelül akkora, mint a megszünt Fränkel-szaloné. A kiállítási lehetőségek növekedése mindenesetre igen örvendetes, különösen, ha az új vállalkozást vezetői helyes irányban fogják igazgatni.

Az első tárlat, mely Magyar mesterek színes vázlatai címmel lépett elénk, kissé hevenyészve válogatódott össze. Nem valami következetesen igazodik címéhez, mert szobrokat is tartalmaz, azonkívül bőven akadnak benne olyan művek, amelyek egyáltalában nem vázlatok, hanem tervek, félbenmaradt festmények, sőt a mai mértékkel mérve befejezett alkotások. Bizonyára még érdekesebb lett volna e kiállítás, ha kizárólagosan a kialakuló művészi teremtés ismertetésével foglalkozik. Több fáradsággal és utánjárással nem lett volna lehetetlen ilyen jellegű anyagot összeválogatni.

A kiállított festmények egy részét a Szépművészeti Múzeum, a másikat, a nagyobbikat maguk az élő művészek szolgáltatták. A régi anyag csak részben tanulságos. Markó Károly félbenmaradt kompoziciója érdekesen mutatja a mester munkamódját. Szinyei Merse "Bacchanáliá"-ja mindenki számára hozzáférhető a Szépművészeti Múzeumban. Munkácsy Mihály jóval több figyelmet érdemelt volna, itt látható "Búsuló betyár"-ja egyáltalában nem tartozik java vázlatai közé, a másik neki tulajdonított tájképvázlat pedig épolyan kevéssé származik tőle, mint a képre ráhamisított aláírás. A múzeum gazdag anyagából sokkal különb Munkácsy-vázlatokat lehetett volna összeválogatni.

Az élő mesterek névsora ellen aligha lehetne kifogást emelni, legfeljebb, hogy sokan hiányoznak, akiket kár volt kihagyni. A beküldött, legtöbbnyire kész művek azonban nem mindig legjava teljesítményeik közül valók.

Nem hagyhatjuk szó nélkül a kiállítással kapcsolatban kiadott háromoldalnyi magyarázatot sem, mely a művészi vázlat jelentőségével foglalkozik. Akármilyen jószándékú és akármennyi helyes észrevétele van is, több megfontolással kellett volna megírni. Érthetetlen, hogy a szerző Michelangelonak a firenzei Akadémiában látható félbenmaradt rabszolgaszobrait domborműveknek nevezi, még különösebb, ha azt állítja, hogy Buonarotti nem készített a szó igazi értelmében vett terveket és vázlatokat, hiszen köztudomású, hogy mennyit rajzolt, tervezett, míg egy művéhez hozzáfogott. Szinte megdöbbentő, ha Szinyei "Majális"-áról azt állítja, hogy vázlatosan van festve, s hogy témája ugyanaz, mint a "Pacsirtá"-é!

A Tamásgaléria magyar grafikai kiállítása, mely rézkarcokat és fametszeteket gyüjtött össze, örvendetesen irányította a figyelmet a fejlett magyar rézkarcoló művészetre, amely közönségünkben soha sem tudott megfelelő kedveltségre szert tenni. Pedig Szőnyi István egykori iparkodásával olyan újjászületés kezdődött e téren, melyet dúsabb virágzásnak kellett volna követni!

Néhány passzionátus gyüjtőtől eltekintve a közönség szélesebb rétegeit alig tudta meghódítani, pedig a művészi rézkarc még mindig több élvezetet nyujt és inkább díszít, mint a hivalkodó aranyrámákban rikoltozó, részletfizetésre vásárolt mázolások. Arra pedig, hogy a mappába gyüjtők száma megszaporodjék, ma kevés a remény. Így művészeink inkább csak mellékesen gyakorolják ezt a gyönyörű kifejezésmódot és nagyobb méretű lapokat alig-alig készítenek.

A Szinyei-társaság tavaszi szalónja a nagymezőutcai kiállító helyiségben nagyrészt inkább főiskolai kiállítás volt, mint a mai festőfiatalság gyülekezése, anélkül, hogy elérte volna a főiskola legutóbbi, emlékezetes kiállításának színvonalát. Inkább a mesterek hatását találhattuk meg, mint új és figyelemreméltó tehetségek kibontakozását.