Az 1600-as évek elején Anglia meglehetősen tarka képet mutatott. A trónuson idegenből jött király ült, mégpedig olyan, akinek az édesanyját bírói ítélettel végezték ki. A társadalom teli van kalandorokkal, akiknek feje a tömegnyi új felfedezésnyujtotta meggazdagodás vágyától fő. Uj, ismeretlen gépek törnek be a polgári életbe.

Az egyik masinával most már gépi úton lehet brokátokat szőni, amit eddig csak az emberi kéz tudott elvégezni. Egy másik feltaláló kevésbé veszélytelen masinériát talál föl: egy pokolgépet, amellyel egy pillanat alatt az egész angol parlamentet levegőbe akarja röpíteni. Most fedezte fel az egyik matematikus a tizedestörtekkel való számolást, egy orvos pedig arra a hihetetlen felismerésre bukkant, hogy az ember egész testét erek hálózzák be s hogy ezekben állandóan vér folyik...

Az egész élet páratlan mozgásban van s a vezetés nem a politikusok, nem a papok és nem a katonák kezében van, hanem a felfedezőkében és a feltalálókéban. Az ütemet maga a király, I. Jakab adta meg, aki típusa volt a félbemaradt tudósnak; a nyomban a halála után kiadott tudományos művei egy bogaras, fantaszta műkedvelő-kutató képét adták.

őfelsége állandó pénzhiánnyal küzködött s így az volt a törekvése, hogy ha valahol valamilyen új s főként pénzthozó találmányról hallott, annak szerzőjét nyomban meghívta az angol udvarhoz, hadd fejtse ki ott a maga hasznos tudását az angol udvar költségvetésének javára.

Igy hallotta meg I. Jakab király a hírét egy állítólag nagytudású férfiúnak, bizonyos Cornelis van Drebbel nevű hollandus embernek, aki fiatal ember létére - még harmincesztendős sem volt - már olyan hírre tett szert, hogy a világ leghatalmasabb uralkodója, II. Ferdinánd császár őt szerződtette a gyermekei mellé nevelőnek.

I. Jakab hát ezt a Drebbelt elcsalta eddigi gazdájától és fényes ígéretekkel leszerződtette Angliába. Drebbel is furcsa keveréke volt a tudósnak és a sarlatánnak. Igy például könyvet írt a maga dicsőítésére s ebben a barométer feltalálását a maga kontójára könyvelte el, holott azt már előtte Galliei is kiókumlálta. Ellenben bizonyos az, hogy az angol király számára volt egy igen szép hasznot hajtó felfedezése: ő kombinálta ki ugyanis a kárminfestéket a bíbortetű-nedvéből s az angol király kármingyára ettől fogva nagy üzleteket csinált Drebbel találmányából.

Történt pedig, hogy I. Jakab király egy nép napon megtérte a fia számára a spanyol király leányénak a kezét. A spanyol király gőgösen és gúnyosan utasította vissza az angol felség ajánlkozását s mindenki úgy érezte, hogy ebből - bárki lássa – háború leszen: a spanyol flotta újra egyszer megpróbálkozik majd azzal, hogy rajtaüssön az angol partokon. I. Jakab vakargatta a fületövét, miféle hadiszerszámmal lehetne a spanyol hajók ellen eredményesen védekezni, s maga elé hivatta Drebbel uramat, hogyha már olyan ezermester, akkor most fundáljon ki valami okosat.

Drebbel pár hétre visszavonult a műhelyébe, aztán onnan holmi rajzokkal kiment a Themzepartra, ahol őfelségének voltak a hajóépítőműhelyei. Aztán további pár hét multán meghívta a királyt meg az udvari urakat, méltóztassanak kifáradni a Themzepartra, ott valahol a Westminster táján: érdekes meglepetésben lesz részük, őfelsége ki is vonult a víz széléhez, ahol valami furcsa alkotmány volt kikötve: olyan óriási halforma szerkezet.

Drebbel felmászott a hal hátára, ott kalaplengetve háromszor meghajolt a felség felé, aztán leereszkedett a hal gyomrába s becsapta a feje fölött a hal hasába szolgáló csapóajtót. Pár perc múlva a hal el kezdett süllyedni s aztán nem láttak belőle már semmit, csak nagy buborékok jelezték, hogy hol merült el a szerkezet. Vártak-vártak jó darabig, míg egyszercsak Greenwich felől lóhalálban vágtatva előkerül Drebbel mester, lepattan a lova hátáról s kalapját lengetve újra csak meghajlik háromszor a király előtt.

Ez volt a világtörténet első tengeralattjárójának első útja, Westminstertől Greenwichig a Themze alatt. Igaz, hogy ezt a hajót még nem gép vontatta, hanem csak evezősök ültek a hajón belül s evezőik csapásaival noszogatták előre a hajót ezen a körülbelül kilenckilométeres úton. De azért mégiscsak nagy dolog volt ez: kitalálni, hogy a hajó hogyan tudjon a bennülök tetszése szerint süllyedni s megint felemelkedni!

Az akkori idők technikai felkészültségével azt sem volt könnyű dolog megoldani, hogy a hajó belsejéből kezelt evezők mentén, amelyeknek lapátja természetesen kívül volt a hajó testén, a víz be ne szivárogjon a hajó belsejébe. Ezt a feladatot jól záródó bőrnadrágokkal oldotta meg Drebbel, amelyeket vízhatlanul erősített rá az evezők nyelére.

Hosszú útra persze nem vállalkozhatott ez a vízalattjáró, mert a mesterséges levegőt még nem találták fel s így a hajó csak addig haladhatott, amíg a benne lévő öt ember számára futotta a magukkal hozott levegőből. Drebbel mester bizonyára nagyot nézne, ha első próbálkozásának mai utódait, az U-hajókat látná.

Hiszen már a világháború alatt, 1915 májusában, eljutott egy tengeralattjárócsoport Wilhelmshafenből a calais-i csatornán és Gibraltáron keresztül egészen Isztanbulig, ami 3300 tengeri mérföldnek (6112 kilométernek) felelt meg: egy év múlva pedig az óriási „Deutschland” nevű tengeralattjáró, hasában 80 tíztonnás vagonnyi festékanyaggal, 8500 tengeri mérföldnyi utat tett meg Németországtól Amerikáig és vissza, 28 főnyi személyzettel, s anélkül, hogy bárhol is üzemanyagot kellett volna felvennie.

( folyt. köv.)