A dialógusai arra vallanak, hogy nem érzi teljesen a színház akusztikáját. Néha erős világító erővel lobbannak ki, de sokkal többször nem tudnak három dimenzióba érni, nem drámai párbeszédek, hanem vitatkozások elméleti tételekről. Nemegyszer a cselekvénytől függetlenül is. Ezért akadozik minduntalan a nézőtér kapcsolódása. Az áramvezetékek színpad és nézőtér között gyakran csak megszakításokkal működnek.

A színészek közül csak Timár Józsefnek ad hatásos játszanivalót az író, s művész ebből nem mulaszt el semmit. Teljes karakterképet ad. Makay Margit játéka ez egyszer nem meggyőző, de azt hiszem, azért, mert nem is lehet meggyőző. A szerep sem az, Tőkés Anna is kevés eredménnyel pazarolja fiatal szépségét. Táray Ferenc korrekt - több nem is lehet. Jól csinálja kis cselédszerepét Iványi Irén.

*

Bókay János nem olyan nyugtalanítóan problematikus író, mint Németh László. Őt a házasélet apró bonyodalmai és konfliktusai érdeklik, körülbelül abban az értelemben, ahogy ezeket vidám hangú, gondtalan társasági csevegésben szokták tárgyalni. A hagyományos francia vígjáték témáit, dialógusformáit és szerkezeti módszereit használja fel, amelyeket nagyon jól megtanult.

Vígjátéka, a Feleség, a csalódásig hasonlít mintáihoz, megvan benne a párbeszéd olajozott kerekeken mozgó s elmés mondások színes üveggolyóit feldobáló könyedsége, és megvan az a játékosság is, amely egy nem létező, az élet komoly oldalaitól elkerített világot teremt, külön nehézkedési törvényekkel, ötleteken alapuló pszichológiával, és a savoir vivred moralitásával. Mindenekfölött pedig a közönségnek kellemes, nagyképűség és fontoskodás nélküli jókedvvel.

Ha az asszony megtudja, hogy az ura elidegenedik tőle és más nő felé fordul, sokféle módon próbálhatja visszaszerezni. Mindegyik mód egyforma célravezető és célra nem vezető, egyik sem biztos hatású. Bókay ezek közül egyet ajánl: féltékennyé kell tenni a férjet. Legalábbis a hősnője, a fiatalság augusztusában járó Anna ezt választja. Éspedig, el kell ismerni, okos módon.

Helénnek, annak a nőnek, aki agresszív módon kapaszkodik férje után, hazudja, hogy szeretője van, Géza, a család régi barátja. Helén diadalmasan közli a nagy újságot Zoltánnal, a férjjel, de felsül vele, mert Zoltán egyszerre féltékeny lesz, és őt nem is nagyon udvariasan elzavarja. Ügyes vígjátéki négyesfogat, Anna, Géza, Zoltán, Helén, s az író mindegyiknek ad olyan szerepet, hogy külön-külön mindegyik, s az egész együtt érdekes, és főképpen mulatságos legyen.

Helén szerelmi intrikájának csődjén éppúgy mulathat a közönség, mint Zoltán férji pálfordulásán. Géza titkolt szerelmének hirtelen kirobbanása és egy baráti csókkal való lehűtése azt az érzelmes ízt adja a keverékbe, amire az ilyen komédiában szükség van, Anna fölényes diadala és a végén megértő bölcsessége pedig a polgári közönség helyeslése mellett helyreállítja a megbomlott családi rendet.

A mi közönségünk szereti ezt a könnyű műfajt, és színészeink jól tudnak játszani. Volt módjuk beletanulni a hangjába. Kedvvel játsszák Bókay darabját is a Nemzeti Kamaraszínházában, művészetükkel megadják neki még a súly látszatát is. Bajor Giziről már elfogytak a jelzők, elég, ha annyit mondunk, hogy méltó önmagához.

A szerepe is jó, éppúgy, mint Rajnay Gáboré, aki ennek a hangnak első mestere színészeink közt. Kevésbé jól van felépítve Páger Antal szerepe, s ennek a művész adja meg az árát, nincs akkora sikere első fellépésével az állami színpadon, amilyet kitűnő tehetsége megérdemelne. Lukács Margit túlbuzgalmát, mellyel a főpróbán játszik, az esti előadásokra talán lehűtötte a tapasztalat.

*

Hunyady Sándor derült és megértő író, de most az egyszer nagyon megharagudott. A Kártyázó asszonyok olyan éles és keserű erkölcskép a budapesti gazdagok egy bizonyos csoportjáról, amilyet nem vártunk tőle. Szépszámú ember mozog a színpadon, de becsületes és emberséges csak egy van közöttük, Éva. A többi mind elvetemült, hitvány. A nők, a bridzsparti hölgyei párizsias pompába öltözött patkányok, akiket hatóságilag kellene kiirtani - ha ugyan vannak ilyenek -, a leghitványabb közöttük a leggazdagabb, Renée, aki hamis kártyázás vádjával csupa l'art pour l'art gonoszságból kiutasítja házából az ártatlan Évát, s aztán viszonyt akar kezdeni férjével.

A férfiak sem sokkal különbek. A vezérigazgató, aki felháborodik azon, amit felesége Évával művelt, de aztán olyan ajánlatot tesz a szép fiatalasszonynak, amelyért az - a közönséggel együtt - méltán megutálja. Aztán Éva férje, aki szereti feleségét, de azért jóformán ellenállás nélkül beleszédül egy flörtbe azzal a nővel, aki az asszonyát halálosan megsértette. És a többi is mind... És az a levegő, amelyben ezek az emberek élnek: francia parfümös mocsok.

Lehet, hogy van olyan kör, ahol ilyen emberek mozognak, ilyen erkölcsökkel és érdeklődésekkel; nem vagyok ismerős ezzel a világgal. De hogy az író ezegyszer túllőtt a célon haragja egyoldalúságában, azt nyilvánvalónak látom. Még ilyen frakkos és aranylamés alvilágban is kell valami emberinek lenni, onnan is lehetetlen, hogy ne nyíljon egy kis ablak valahogy a jobb levegőre. A szemlélet egyoldalúságát nem tudja elfeledtetni sem a szerkezet hatásos építése, a jelenetek pontos kihegyezése és a dialógus sokszor megvesztegető frissessége.

A befejezésnek pedig, amely levonja a cselekvény konzekvenciáit, ellene kell mondanom. Éva és férje végülis rájönnek, hogy ebben a társaságban nem lehet élni. Kivándorolnak Jávába. Ez nem így van. Nem kell olyan messzire menniök. Találnak közelebb is jobb kört, itt, Budapesten. Az a rongy társaság nem Budapest, legfeljebb annak egy kis, nem is fontos töredéke, nem muszáj benne élni, aki nem akar.

Az előadás a Vígszínház szokott színvonalán mozog. Mezey Mária, a színház új tagja penetráns erotikával fűti át szerepét, ő ma a "vamp" típus legjobb megjelentője színpadjainkon. Muráti Lili okos és szellemes, de kissé merevnek érezzük; igaz, hogy szerepe is kissé az. Nyugodt, fölényes alakítás a Somlayé, megérteti, hogy ez az ember vezérigazgató tudott lenni. A többiek is mind jók a maguk nemében, anélkül, hogy valami különös jót lehetne róluk mondani.

*

Edouard Bourdetnek néhány kellemes színházi estét köszönhettünk, és nincs okunk azt sem bánni, hogy megnéztük a Pesti Színházban a Szabad az út-at. Jóval egyszerűbb a szövése, mint régebben látott darabjainak, ami talán azzal magyarázható, hogy korábbi, fiatalkori műve a szerzőnek. Itt is olyasféle négyszög szerepel, mint Bókay új darabjában. A már nem fiatal férj szeretne szabadulni feleségétől, hogy elvehesse azt a fiatal lányt, aki magába bolondította a jó partiba kapaszkodó anyja buzdítására.

Célját úgy akarja elérni, hogy szerez a feleségének egy udvarlót, aki talán elveszi. A dolog két felvonáson át szépen halad, a feleség már csókolódzik is az udvarlóval, a férj tetten is éri őket, féltékeny is lesz, holott már biztatta őket, hogy utazzanak együtt Párizsba a nyaralóhelyről. Végül is a flapper vágja el a csomót. Neki nem kell az olyan férfi, akit a felesége megcsalt. Mi sem természetesebb, hogy férj és feleség kibékülnek, és az udvarló útilaput kap a talpára. Nem nagyon szívderítő társaság, sorsuk nem is érdekel nagyon hevesen, éppen azon a ponton vannak, hogy el lehet velük tölteni egy estét.

Egy-két hónap múlva már aligha fogunk emlékezni sem rájuk, sem a darabra. Az előadásra sem nagyon, mert nem ad többet, sem újabbat annál, amit a Vígszínház színészeitől joggal elvárhatunk. A női szereplők nem játszanak rosszul, de nincs különösebb reliefjük, Ajtay Andor a maga nemében hibátlan, Dénes György is jól megcsinál egy komikus figurát, az udvarlót, csak kérdés, így képzelte-e ezt az író. Olyan nyegle ugyanis, hogy nehéz elhinni, hogy a derék asszonyka beleszerethessen.

*

Az igazi gonosztevő Shakespeare hősei közt III. Richárd, ő a természeténél fogva, felelőtlenül gonosz. Macbeth nem az, ő a mértéktelen becsvágy áldozata, ezért követi el - feleségétől is sugallva - Duncan király meggyilkolását. Lénye jobb felét leküzdve, habozva, lelkiismeretét visszafojtva követi el, közben szívesen visszatorpanna, ha nem volna mellette a felesége. Ettől kezdve állandó rettegésben él, eszeveszett félelmében egyre jobban belebonyolódva önmaga hínárjába, gyilkol tovább, egyre aljasabb módon.

Ez már a félelem tragédiája, nem a becsvágyé. Macbeth már nem akar semmit, csak megmaradni, s azokat gyilkoltatja le, akiktől fél. Beteg lélek, lépésről lépésre közeledik az őrültség felé. Látomása, Banquo szellemének felbukkanása már a bomlott léleké. Hiába minden vérengzés, az igazi ellenség benne van, a lelkiismeretében. Ezért menthetetlenül el van bukva. Az, hogy Macduff csatában leszúrja, már csak a pont a végzetén.

Kiss Ferenc láthatólag így értelmezi Macbethet a Nemzeti Színház mostani felújításakor. Csak első megjelenésekor, a győztes csata után hős; attól a pillanattól fogva, hogy a gyilkosságra rászánta magát, már gyötrődő, önmagával vitatkozó, lelkileg összeomló ember. Ennek az összeomlásnak a fázisait játssza meg Kiss Ferenc, az idegbeteg embert mélyen átélve és gazdag eszközök felhasználásával játssza, felfogása alapjában véve helytálló, de úgy érezzük, túlhangsúlyozza ezt a felfogást.

Ez az idegroncs azelőtt hős volt, nagy katona, s ebből kell, hogy maradt légyen valami belső megtörése után. Ezt a valamit nem érezzük eléggé a művész játékában, s ezért nem vagyunk teljesen meggyőződve. Lady Macbethet keményebbnek, vadabbnak képzeltük, mint ahogy Tőkés Anna játssza. Későbbi jelenetében azonban, mint az öngyilkosság felé haladó őrült királyné, halkan és finoman játszik, egy vonalon szerepével.

Az előadás többi részéről nincs sok mondanivalónk. Egy szereplő sem emelkedik ki, az egész nem jobb és nem újabb a régebbi Shakespeare-előadások átlagánál. Csak keret, és nem nagyon eleven keret a két főszereplő játékához.

Kiss Ferenc és Tőkés Anna játéka mellett külön értéke az előadásnak Szabó Lőrinc új fordítása. A költő szemmel láthatóan már kialakított a maga használatára egy Shakespeare-stílust. Nyelve fesztelen és erőteljes mai nyelv - néha nagyon is annak érezzük -, levetette a kothurnust, a versek zengenek, s hűség dolgában sincs komoly kifogás. Meg kell jegyezni, hogy - ami ritkaság - a Macbethet kihagyás nélkül, teljes szövegében adja a Nemzeti Színház.