Gerő Ödön, aki hetvenhat éves korában távozott közülünk, művelődésünk érdemes munkása volt. Sokoldalú tevékenységéből alighanem képzőművészeti vonatkozású írásai emelkednek ki leginkább. Sajátos viszonyainknak megfelelően ez a munkássága túlnyomó részben a napi sajtóhoz kapcsolódott, sok száz hosszabb-rövidebb cikket írt újságainkba személyekkel vagy eseményekkel kapcsolatban, leginkább lelkes magyarázatok formájában, mert az örömeit lelkesen feltáró cicerone szerepét tartotta hivatásának.

Arra törekedett, hogy nagy fogékonyságát és gazdag ismereteit mentől több olvasójával megossza, utat egyengetve számukra a művészetélvezés világába. Nem volt tehát a szó hétköznapi értelmében kritikus, megrovásokat, vagy a művész munkásságát irányítani akaró tanácsokat alig fedezhetünk fel írásaiban. Lelkes megértést annál többet.

Mély emberi jóság élt benne - ennek emlékét különösen azok fogják megőrizni, akik személyesen érintkeznek vele - és ez a jóság arra vezette, hogy a művészet jelenségeiből akármennyi fogyatékosság közül is kiválassza az értékes elemeket, mert örült, ha ezekkel foglalkozhatott.

Egy félszázad előtt kezdett a művészet iránt érdeklődni, tehát abban az időben, mikor a romantikus realizmus nálunk hőskorát élte, de külföldön már mélyreható átalakulások kezdődtek. Gerő azok közé tartozott, akik hamar felismerték e változások szükségességét és értékét. Szívvel-lélekkel támogatta az új művészetet, de nem vált hűtlenné azokhoz, akik első mély képzőművészeti benyomásait szolgáltatták.

Így történt, hogy Munkácsy, Székely, Lotz, Zichy, Ybl rajongója maradt, és ugyanekkor lelkes híve volt Rippl-Rónainak, Szinyeinek, Ferenczy Károlynak. Ilyen széles befogadóképességre nem sok példa volt nálunk, ahol Gerővel egyidősek között a Munkácsy-Székely-Benczúr-korra következő művészeti irányoknak vajmi kevés megértőjük akadt.

Ezt a fiatalos átélési készséget majdnem élete végéig megőrizte, de nem volt sohasem feltétlen ünneplője az újnak csak azért, mert új és más; a világháborút megelőző és követő forradalmi légkör művészetének életképtelen, tiszavirágéletű kísérletezéseiben nem hitt. Megértette keletkezésük okait, gyönyörködni azonban nem tudott bennük, de nem is diadalmaskodott, midőn túlélte rövid pályafutásukat.

Alapjában annak a boldog háború előtti polgári kornak volt egyik nemes képviselője, mely az ember egyéni kiteljesedésében ismerte fel az élet tetőpontjait. Gondolkodását meleg humanizmus hatotta át. Finom elméjű racionalista volt, aki távol állott minden misztikus, minden irracionális megnyilvánulástól. Nem hitt a kifejezhetetlen látományszerű kifejezéseiben, csak az érzéki szépség gördülékeny ábrázolásmódjainak tudott örülni.

Gazdag olvasottságát, melyet öregkorában is szakadatlanul gyarapított, szívesen belékapcsolta fejtegetéseibe, miközben nem csekély bölcselkedő hajlandósága egy sokat tapasztalt és mélyen érző lélek derűs, tartózkodó, kristályosan átlátszó filozófiáját csillogtatta meg.

Hivatását fáradhatatlanul gyakorolta. Még élete vége felé is, már súlyos betegségtől gyötörten, órák hosszat el tudott időzni a legreménytelenebb kiállításokon, képről képre járva szorgalmasan jegyezgetett, hadd legyen néhány jó szava még a bűnösökhöz is.

Haldoklásának utolsó éveiben is, felmentve a napi munka kényszerétől, ereje utolsó fellobbanásával egy félezer oldalas kötetbe foglalta össze tanulmányait és emlékezéseit. Atomokra bomlott, és a művelődésben szinte nyomtalanul eloszló munkásságának legjavát gyűjtötte össze, hogy maradandóbb alakban még egyszer megajándékozza közönségét. Ebből a kötetből ötven év magyar művészetének méltó magyarázója szól hozzánk, aki úgy tudott lelkesedni, mint írótársai közül kevesen.