Vannak, különösen az úgynevezett széplelkek között olyanok, akik bizonyos fensőbbséges gúnnyal beszélnek a detektívregényről. S közben megfelejtkeznek arról, hogy a minden szépírónál szükséges irodalmi műveltségen felül mennyi szaktudás, mennyi lélektani ismeret, mennyi bűnügyi tapasztalat s mindezen felül rendszerint mennyi természettudományi műveltség kell a jó bűnügyi regény megszerkesztéséhez.

Ám hogy a detektívregényíró néha elébe is vághat a természettudomány haladásának, annak legjobb bizonysága a detektívregényírók őse, Ponson du Terrail őrgróf, aki a mult század ötvenes éveinek vége felé az egyik regényében leírta, hogy a halott ember szemén megrögzítődik az a kép, amit az illető az életében utoljára látott, s ezt aztán le is lehet fényképezni.

A tudósok nagyot nevettek akkoriban ezen a „lehetetlen” fantazmagórián, amíg tíz évvel később egy amerikai tudós orvosnak, Bourion de Darnev doktornak sikerült 1869-ben egy legyilkolt gyermek szeméből kifényképeznie egy kést markoló ököl, valamint egy kutya árnyképét. Bármennyire felületes volt is ez az adat, utóbb mégis rávezetett a gyilkos felismerésére.

Az amerikai orvosnak ezt a kísérletét évtizedek multán Kuhne heidelbergi tanár egy tengeri nyúl szemével ismételte meg, A tengeri nyúl feje, mielőtt levágták volna, egy petróleumlámpára irányozódott nyitott szemmel. Aztán nyomban kioperálta Kuhne az állat szemét s 24 óra hosszat ötszázalékos timsós fürdőben áztatta.

Majd lefotografálta a nyúlszem recehártyáját s azon pontosan látni lehetett a lámpa minden legkisebb részletét, sőt ezenkívül még egy oldalt fekvő ablak képét is. Kuhne tanár ellenőrző kísérletül megismételte az eljárást egy ökör szemével is. Ezuttal nem csupán az utolsó szempillantást vette fel, mint a nyúl esetében, hanem az ökröt arra kényszerítette levágás előtt, hogy egy álló óra hosszat nézzen egy bizonyos fénylő tárgyat. Az eredmény most még hatásosabb volt.

Talán még feltűnőbb volt Denew gandi egyetemi tanár észlelete, aki - egyik tanítványának figyelmeztetésére - maga is megvizsgálta a klinika egyik nőbetegének a szemét s kétségtelenül megállapította, hogy az asszony egyik szemének íriszén egy 10-es számjegy, a másikon pedig egy 45-ös számjegy látszott teljes tisztasággal, mintha belefényképezték volna. A külön csodálatosság aztán az volt, hogy ugyanezen asszony leányának félszemén viszont a 10-es, a másik szemén pedig a 20-as számjegy látszott ugyanilyen tisztán.

Messzi túlmentek aztán ezeken a kísérleteken egy angol szemorvosnak, Rogers-nek a „Nature” angol folyóiratban vagy tíz évvel ezelőtt közzétett eredményei. Rogers abból az előbbiek alapján már igazolt feltevésből indult ki, hogy a külső tárgyak képe egy bizonyos ideig rögzítve marad az emberi szem hártyáján. További feltevése már most az volt, hogy az emberi szem maga is küld ki fénysugarakat.

E két előzményen továbbépítve így fejlesztette ki a maga kísérletét: a fényes napon hosszasan nézett egy pénzdarabra s utána nyomban bevonult egy sötétkamrába, ahol három-negyedóra hosszat mereven rámeresztette szemét egy érzékeny fényképezőlemezre. A lemezt aztán előhívtuk, s íme, pontosan látszott rajta annak a pénzdarabnak az árnyképe, amelyet Rogers előzetesei olyan alaposan megnézett.

Ellenőrző kísérletül ugyanezt a műveletet egy bélyeggel is elvégezte, s a fényérzékeny lemezen látni és előhívni lehetett a bélyeg képét is. Rogers ezekkel a felvételekkel, amelyeket „pszicho-gramm”-oknak.(lélekfelvételek) nevezett el, most már véglegesén igazolta, hogy az egykori detektívregényíró ragyogóan elébevágott a természettudomány haladásának: a szem csakugyan fényképezőgép, amely pontosan megrögzíti a látottakat.