A magyar szociográfia ilyen műfaji sajátságai még jobban kitünnek, ha más tájak hasonló kísérleteivel mérjük össze. A szociográfusok szivesen utalgattak Gusti professzor rokontörekvéseire. De a rokonság csak annyi, hogy a magyar s román szociográfia tárgyaikban rokonok: a falu és a parasztság vizsgálatában. Gusti és iskolája azonban faluszociológiát művelt, pontosabb és szűkebb tudományos igényekkel. Nagyon meglepett, amikor elolvastam az egyik francia elméleti társadalomtudományi lapban Gusti egy tanulmányát az elvont nemzetről. Helyszíni és indukciós tapasztalataiból építette fel a társadalom és nemzet fogalmát.

Tapasztalatai "románok" voltak, de tanulmányában ki nem ejtette volna ezt a szót többé. Ki cselekedett így, ekkora tudományos önfegyelemmel a mi szociográfusaink közül? Ez a kérdés nem értékkülönbségre, hanem csak minőségi, illetve a műfaji eltérésre utal. A mi szociográfiánk ott állt tudomány és irodalom között, jobban mondva nem állt, hanem a két terület határán vibrált és ugrált, mintha főcélja az lett volna, hogy öncélúlag halmozza a határsértéseket.

Természetesen, hogy a szociográfia a fiatal nemzedék uralkodó műfajává léphetett elő, abban nagy része volt annak is, hogy a fiatalság milyen tudattal élte meg a háború utáni időket és a nemzet sorsát. Ha most a háború előtti időkre gondolok, akkor például ilyen összehasonlítás kinálkozik. Amíg a Nyugat úgynevezett grande generation-jának tudata egyéneiben és nemzedéki egységében univerzális volt s a legteljesebben átfogta és kifejezte a nemzetet, addig a harmincas évek fiatal nemzedékének tudata partikuláris lett valamiképp, a nemzetből csak a parasztságot látta és tekintette életet és jövőt képző rétegnek.

A középosztályt sokszor a kelleténél jobban Szabó Dezső takarta el előtte, a munkásságot a forradalmak, illetőleg az ellenforradalom. Ugyanez a két hatás okozta azt is, hogy Ady univerzális és radikális polgári tudatosságából a fiatalság kezén kikopott minden más elem, csak a falvak népe maradt meg benne.

S ez okozta azt is, hogy a fiatalság új műfajával sosem mert más rétegek felé, csak a parasztság felé közeledni. Tudjuk ennek szomorú következményeit. Szellemi életünk szétszakadozott. A népiség és urbanitás még most is kibékíthetetlen ellentétek a tudatokban, holott a "nagy nemzedék" egyetemesebb magyar tudatában még jótékonyan kiegészítették egymást, s ma is csak úgy javíthatnánk életünkön, tudatunkon és a szellemünkön, ha megtalálnánk a kettő jótékony összekapcsolódását.

De maradjunk szorosabban a műfaj kérdéseinél. Az új műfaj, már szinte születése pillanatában bomlani és átalakulni kezdett azok kezén, akik egyetemesebb tudattal használták. A szociográfia kezdeti felemásságával a szabadság érzetét keltette, de szabad csapongása csak szabadosság volt tulajdonkép. A háború utáni közéletet szomorúan jellemzi, hogy még ezt a szabadosságot sem tűrte el a fiatal nemzedék részéről. Az új műfaj teljes kielégülést csak a publicisztikai igényeknek adhatott. Aki egyetemesebb magyar tudattal és nagyobb alkotó markolással nyult feléje, annak fel kellett oldania a műfaj felemásságát.

Illyés Gyula a Puszták népében az irodalmiság javára fegyelmezte a szociográfia szabadosságát. Erre a könyvre tisztábban és pontosabban emlékszem vissza most is, évek multán is, mint azokra, ahol statisztikai felvételek, étrendek stb. előzik meg a képeket, melyeket az írók aztán emócionális kielégülésük érdekében megrajzolnak. Illyés könyvének vannak sorai, melyeket, mint mondjuk Arany Toldiját, még ma is idézni tudnám.

Pedig az ő könyvében is vannak adatok, de a lényegest nem veszejti bele a részletekbe. Nem akarok írásokat felsorolni, de sok olyant lehetne, ahol az ember nem tudja, hogy az adatokon, vagy az emóciókon tartsa-e figyelmét, mígnem aztán idegesen kapkodni kezd egyikről a másikra. Illyés az irodalmi ábrázolás javára fegyelmezte a szociográfiát s amit akart, azt világosabban és egységesebben mutathatta fel, mint amikor a villanylámpa fényét egy pontra összpontosítjuk. Könyve élménye éppen ezért maradandóbb.

Erdei Ferenc nemrég megjelent Magyar falu című munkájával, mit az összes eddigiekkel, a tudományosság javára fékezi a szociográfia felemásságát. A műfajt tehát ugyanúgy, mint Illyés, csak ellenkező igényekkel bontja fel. Könyvében vannak képek. Vannak itt is olyan problémák, még pedig töméntelenséggel, amelyek alkalmat adnak az emócionális sistergésre. Vannak leíró fejezetei, ahol nagyszerűen alkalmazhatná a szociográfia eszközeit, de a kifejtésben logikai fegyelme olyan következetes, mintha írás közben egy villanatnyi időre sem szűnne meg gondolni erre a fegyelemre. Aki a szociográfia modorához szokott, azt nyomja ez az újabb Erdei-könyv. Nincsenek benne sejtések és sejtetések, misztikus utalások. Csak az emóciós lüktetéshez szokott alkat találhatja ködösnek az összefüggéseket, amiket Erdei problémái között felfedez.

Erdeit az olvasó az agyával kénytelen követni és nem vérmérsékletével. Mindezek szemléltetésére teszek egy kisérletet. A szociográfia már számtalanszor meghatározta a magyar falu fogalmát. Ezek a meghatározások például ilyenek voltak: "a magyar falu a magyar őserő nagyszerű rezervoárja". "A falu faji tisztaságunk és erőnk biztosítéka". "A falu magyarságunk legtisztább arca." "Minden reményünk a falu" stb. Erdei Ferenc könyve jó nagy részét szenteli annak, hogy maga is meghatározza azt, mi a falu.

Szerinte a falu először település, aztán népi életkeret, aztán gazdasági tevékenységet folytató szervezet, aztán együtt termelő és fogyasztó egység, aztán társadalmi képződmény, tehát olyan csoport, melyben falusiak és nemfalusiak élnek együtt és minden esetben örök, tehát állandó és ugyanakkor változó elemekkel ez vagy az a kategória.

Ez a pontosság már a tudomány igénye. De a tudomány igénye az összehasonlítás is. Erdei hát nem akar mindent megoldani a magyar viszonyokból, hanem figyelmét és vizsgálódása területét kiterjeszti mindenüvé, ahol valamit talál, a falu problémájára jellemzőt, vagy különöset. A magyar szociográfiához szokott olvasót idegesítheti ez a teljesség s a tárgy kezelésének ez a szélessége.

Eddig a szociográfia sok értékes részletet hordott össze, volt tehát szerepe és haszna, de mint felemás műfaj, mely ellentétes elemeket akart összeegyeztetni, pusztulásra van ítélve. Eddig ugyanis törvény maradt, hogy a tudományt nem szabad elirodalmasítani és tudománnyal nehezíteni az irodalom intuíciós szabadságát. Akik mégis vallják és vállalják ezt, azok a szociográfia eddigi formáját csak akkor őrizhetik meg, ha megelégszenek publicisztikai eredményekkel.