Balatoni képeslapok

1940 | December

DÖRGICSE

Arács, Alaki, Dörgicse, Ederics. A nevekből kitelne egy török járőr. Lemennek a tóhoz, a sárgásképű, szakállas tiszt kicsit föláll a nyergében. Homlokát ráncolja. Tihanyból gyaur harangszó hallszik. Egy halász a hálóját foltozza, föl se néz. Az egyik lovas a lándzsával turbános sírkövet rajzol a porba. Apjára gondol.

UDVARI

A sírokon faragott kőszívek. Ez volt a fejfa Udvariban. Mintha azt mondanák, hogy csak a szívünk erősebb a halálnál, csak a szeretetért tűr meg a jó föld, az irgalmas tenger s a szánakozó ég. Később abbahagyták ezt a szokást, látták, hogy a világ nem tanul belőle. Szúrjatok nyilat vagy kést a sírhoz, ez illik az emberi világhoz.

SZIGLIGET

Olyan a táj, mint egy románc, amit lantszóra énekel egy lány. Egy kisfiú könyököl a térdére, huszár szeretne lenni, hogy megcsókolja. Régi hangszerre írták ezt a vidéket.

Három hegy fogódzik össze, egy bóbitás, egy tarajos s egy gyapjas. A legkisebb a legszomorúbb, a legnagyobb a legvidámabb, szőlő melegszik az oldalán. A hajós lehorgonyoz a nádas szélén. Olyan a táj, mint egy almaillatú, meszelt, boltíves szoba, amelyben dédapja Lucretiussal mulatott.

A völgyhajlásra valaki leejtett egy kápolnát s bennfelejtett egy imádkozót. Kopott a kápolna, hajlott az imádkozó, legalább háromszáz éves. Ma is a török kitakarodásáért könyörög. Ne mondjuk meg, hogy azóta más vész van a hazán.

Vízi tyúk úszik ki a nádból, két vöcsök bukdácsol a vízen, Seregélycsapat utazik a magosban. Mindig csapatosan szállnak, mint a végbeli vitézek. A vizen egy elsodort tekenő ring, egy sirály ereszkedett a szélére. A madár akkor gondolkozik, amikor ül. Talán Egyiptomon jár az esze, ahol a legtekintélyesebb madarak éltek. Az volt a szép idő! gondolja s egész alacsonyan a tó fölé csapódik. A hajós utánanéz, megkívánja a madár szívverését. Ez a gyors szívverés talán magától a levegőbe emelné. De hova szállna? Akkor is itt maradna, a szúnyogos víz s a cukrosodó szőlő felett.

A halak hallgatják a harangszót. Csak a kedvükért szállt ki a vízre, ebben az órában nincs rajta halász. Az alkony a legkisebb hegyre borul, hirtelen hűvösebb lesz a tetején az erdő. Eddig szomorú volt a hegy, mint a bajsejtő szív, de az alkonyban elmosolyodik. Mint a lány, aki várta, hogy elhagyják s most csakugyan elhagyva s kifosztva láthatatlan jótéteményeinek élhet.

Jön az ördög, ledől a kápolnához. Elfáradt a kísértésekben legszívesebben beállna szolgának a barátokhoz. Csöndesen jár a keze. Magában babot fejt a papi vacsorára.

A legmagasabb hegyen kétablakos pince. Hárman ülnek előtte. A hajós veszi a látcsövét. Három férfi. De ahányszor csavar a csövön, annyifélének látszanak. Kik azok? - kérdi egy arra szálló sirálytól. - A Halász, a Vadász s a Madarász - feleli. - Három király - üzeni a réti sas a nád felől. - A Vitéz, a Diák s a Költő - szól cikázva a fecske. Elballag egy felhő, kicsit megáll, jól megvizsgálja a borozgatókat. - Három magyar - mondja hozzáértőn.

Az egyik föláll s poharát a tulsó partnak emeli. Ott túl, Olaszországba bandukolnak a somogyi jegenyék. Az ivó átnéz a poháron, a bor előtt nem restelli a könnyét. Hazám, mondja magában. De a hajós így is meghallja és sokáig néz a vízre.

LELLE

Hazudik a hitrege: Aeneas a szemközti hegyek közt ereszkedett az alvilágba. Badacsonytól az Örshegyig minden latin ősi hazájára ismerne ebben a sorhegyben. Kár, hogy Vergilius sose látta. Egy festőállvány mellett beszélgetünk, a pallón.

Munkácsy a luxembourgi Colpachban s Paál a barbizoni erdőmélyén magyarabb képet festett, mintha teletűzdelte volna kelevézzel és nyereggel. Az ecsetet sokáig félrevezette a líránk, azt hitték, annál magyarabb a kép, minél árpádkoribb. De ami a költőnek varázsital volt, a festőt megmérgezte. Néhány magyar táj, Nagybánya, Kecskemét, Szolnok, a Dunazúg s a Balaton hozta helyre a történelem rontását.

Mint az Arno völgy a firenzei Madonnák s a friauli havas a velencei arckép mögé, úgy illik a Balaton a magyar képre. Aki eltalálja szeptemberi színeit, csak magyar festő lehet. Nem könnyű. Kérdezzék meg Csók Istvánt vagy Iványi-Grünwald Bélát.

SZÁRSZÓ.

Irók búcsúztak tőle, írók siratták. Még a rossz költő is megnemesült a sírnál. Nem hasonlított a verseire: a halott néhány órára mindenkin javított valamit. Az ország gyanútlan volt, gyanútlan volt a miniszter s az irodafőnök, gyanútlan volt a csendőr s a harangozó. Az állomás lámpái kialudtak, a vér fölszáradt a sínről, a költők hazautaztak. Ilyen névtelen halott volt Keats és Hölderlin is a temetésén.

Azóta felröppent a híre. Egy reggel az ország szíve hevesebben vert. Igy kezdődik a halhatatlanság. Egy ország szíve annál hevesebben ver, minél több a költője. De senki se ismeri a titkos pillanatot, amikor befogadja őket.

Szárszón szaladt át a kocsink. ŤItt történtť mondták egyszerre hárman, borzongva. Már mind a három az olvasója volt. Hárman a nemzetből.

SZÁNTÓD.

Egy ember ül a révház előtt. Szemközt, a szárkádi erdőből megriadt madarak röppennek az égre. Sötét az ég, kitagadja a lakóit, a madarak visszabuknak a baljós erdőbe.

Az ember a botját nézegeti. Nem barátja, csak utitársa. Farkasok ellen védi, magyar uraknak szánta. Később verset ír. A versei gyümölcsöskosarak, szagos dinnye, földi eper, körte, szőlő és barack ömlik belőlük. Ritkán ült jó asztalnál, ritkán kóstolt ilyesmit, romolhatatlan rímben, illatos szóban szereti a gyümölcsöt. De meddig pótolja a szó azt, ami a száj joga? Ha verset akartok, adjatok hozzá legalább egy paplakot! - gondolja fásultan. A világ mindenkit megveszteget, csak a költő szent szegénységét tiszteli. Tisztelnétek inkább a vágyainkat! Ma nagyon szomorú verset ír.

Komor, félvad emberek a révész legényei. A szagjuk ismerős. Facsaró, nehéz szag, szegény szag. Jól ismeri. Langyos az éjjel, egy gyertyánfa tövében alszik. A szerénység a törpék erénye, gondolja félálomban. De szegényből álmában se lesz Voltaire, azaz földesúr, csak Rousseau, azaz kótamásoló.

HIGH-LIFE.

A levél nagyságosnak címez. "Levél a méltóságos úrnak", helyesbíti a portás. "Csak maradjon kérem" harsogja egy hölgy a reggelinél, "Párisban, Londonba, Rómában, Biarritzban, Cannesban, San Remoban se szokás fölkelni". Saint-Simon herceg leír egy feloszló udvarhölgyet, a kaparó egereket riasztott ki a parókája alól. Hozzá hasonlít.

A pincér vállára ver a bárzongorásnak, a zongorista kocingat a gróffal. Körben jár a bizalom. A gróf hajnalban kimegy a nyitvafelejtett kocsijához, két dáma ül benne. "No sicc, kifelé!" mondja fásultan.

Nem rossz fiú, ritkán vét a tízparancsolat ellen. Mindegy. Ami benne rossz: a nők gyengéje, ami jó: jelentéktelen. Konzumlányokkal komolyan is tud beszélni, csak úriasszonyok előtt malac. Ez a bája. "Nem olyan rossz, mint a híre", mondják a nők. "Nem tudom, miért jönnek hívás nélkülť" mondja ő. Ragaszkodnak a rossz modorához, mint az istállószaghoz.

J. ismét kínoz egy férfit, a férje ismét kínlódik egy nőért, poharat eszik keservében, a kamaszuk egy asszonyba szerelmes. Mindenki szurkol érte: az asszony házassága túl jól sikerült. Hátha elrontja ezzel a kamasszal?

Kilencen vannak kártyás asszonyok. Egy kosár vipera. Húsz év előtt egy kosár rózsa voltak. "Ce sont les présents qui ont raison". Amelyik egyszer hiányzik, elveszett. D.-né ötszáz pengőt elbakkozott, pénzért sürgönyöz. A barátnők százra tippelnek. Bűn kisszakasszal. Jól bírja a szeszt, de csak a pálinkát. A bor mindjárt megárt.

A bárban néhány osztrák dalocska didereg. Fanyar, ravasz ember a zongorista, huszonöt éve tudja, hogy nem csókos a bécsi lány. Csak énekli. Kifodrozott hajú, csöndes férfi ül mellette, ötféle orvosságot szed s wianerisch dalokat rendel. A nagyapja még vályogvető cigányokkal tivornyázott a Bácskában. Igazi legény volt. Egészen prousti, mondja valaki fínoman. Egészen más.

Tudom, hogy rettentő szél hajtotta Paolot és Francescát a poklon át. De itt a pokolbugyor csak békató, a bűn nyálkás, nincs lángja.

Künn a kikötőben egy húszéves fiú mosolyogva alszik a hajófenéken. Holnap reggel indul versenyre. Alszanak a nyírfák az erdőben. Alszanak a petúniák a kertben. A fekete vízből fölmerül a vizek királya, a hullámtörőbe kapaszkodik, csupasz, csillogó hasa reng a nevetéstől. Aztán lebukik s igazi halnőkkel, igazi zeneszóval eltűnik a nádban.

FÜRED.

Herendi porcellánon, holicsi poháron, Rohbock rézmetszetén, aranykeretben ábrándozik Füred. A magyar Mózes, Széchenyi ide is eljött forrást fakasztani. Jókai sétált a nyárfák alatt, tízezer hősével.

Ma ő a szépanya a balatoni kútfők közt. Fehérarcú dámának festeném; nagyon egyenesen ül, hosszú, nemes kezében elefántcsontfejű pálca s a lába még mutatnivaló. Körülállják a lányok, "jaj, ha nekünk is olyan lábunk volna, mint szépanyának" nevetgélnek s ő is nevet, de közben fölhúzza a szoknyáját. Csakugyan az ő bokája a legszebb.

A hajós lehorgonyoz.

A fiatalság nehéz és megalázó betegség, gondolja, ki kell heverni. Werther, a magunk Werthere áll minden pálya elején s a csapongó, fölényes, kacér Westöstlicher Diwan a végén. Nem lehetne mindjárt a végével kezdeni? A mosoly akkor esik jól először, mikor a lélek már őszül egy kicsit. Nézd öreg Füred, nézd az arcomat. Már mosolygok. Már keveset akarok. De amit tudok, tudom.

Telehold süt, a párás, tejes égben eláznak a csillagok. Csak egy vérzik, egész alant, mint a bűnbánó király, aki idegen seregeket uszított az országára. Ő hozta ezt a nyarat.

A föld tele van titkos csillagbeli sereggel, a hajós hallja láthatatlan gyülekezőjüket, a földet választották közös csatatérnek. Szembefordul a vészthozó csillaggal, szinte a szeme közé néz. Sem ég, sem föld meg nem rendítheti. Megtanult mosolyogni s megtanult hinni. "Legszentebb vallás a haza s emberiség" mondja magában. Azért is. És megint mosolyog.

A horgony szánt az iszapban, a hajó egész lassan Tihany felé sodródik. Gyerünk aludni, gondolja. A világ majd megembereli magát.