A zöldkeresztes akció iskolafogászata – Fogbeteg diákok a rendelőben

Nincs azon tagadni való, hogy a földmunkásság, de még a gazdák körében is sok olyan fiatal leányt, menyecskét lehetett találni, akik - foghíjasok. Nem volt se módjuk, se idejük, de leginkább pénzük a fogcsináltatásra, elpusztultak hát .az elromlott fogak. Sokan közülük nem is igényelték a fogcsinálást, úgy tartották, hogy eleik foga is megromlott, az övék sem érdemel jobb sorsot...

Most meg szerte Magyarországon egyre több faluban azt szokja meg a szegény, mezítlábas parasztgyerek, munkásgyerek, hogy havonta egyszer fehér-kabátos orvos állit be az osztályba, végigvizsgálja minden iskolásgyerek fogait és azokat, akik kezelésre szorulnak, kiírja iskolafogászatra. Azt is megszokták már a gyerekek, hogy délelőttönként fogorvoshoz kell járniok, úgy, mint a tehetős városi embereknek.

Legutóbb az egyik borsodmegyei faluban néztem meg a Zöldkeresztes egészségvédelmi szolgálat iskolafogászatát. Tömegrendelés ez is, akár az OTI, vagy a MABI fogászata, mégis mennyivel más! Persze, nem futja a szükreszabott anyagi lehetőségek között hidraulikus süllyesztésű, emelésű, plüsspárnás fogorvosi székre, drága villanyfúróra, de együtt van itt minden fogorvoslási szerszám. Fogók, fúrók, lábbal hajlós fúrógép, öblítőállvány és rengeteg vizsgálati, kezelési eszköz. Az iskolafogászatnak külön fogorvosa van, mellette külön asszisztensnő, aki részben a gyerekekkel bánik, részben segédkezik.

Legügyesebb az egész dologban az, hogy a gyerekeket egyenként kezelik ugyan, de ötösével engedik be a fogorvosi szobába. Mind az öt benmarad addig, amíg valamelyikükkel végeztek. Úgy hát végignézik egymás fogkezelését. Tagadhatatlanul ügyes pszichikai fogás. A fogorvostól nemcsak a gyermek, hanem a felnőtt is fél. Hogy miért, meg se tudná mondani.

Hiába magyarázzák a fogbetegeknek, hogy a fogkezelés, de maga a foghúzás is teljesen fájdalomnélküli ma már, a modern fogorvoslás nem ismeri a beteg jajszavát, mégis valamennyi beteg rémséges, agyighasító, elviselhetetlen fájdalmakat képzet jóelőre és olyan sápadt, amikor a fogorvosi székbe ül, mint a fonnyadt citrom. A legtöbbnek még reszket is a keze, ahogy belekapaszkodik a szék-támlába.

Ha csak egymaga volna odabent, akkor is jajgatna, mikor még feléje se fordult az orvos, így meg, hogy osztálybeli társai, társnői vele vannak, restell jajgatni, hősnek erősíti magát. Kitátja a száját (az igaz, hogy behúnyja a szemét féltében), de nem mukkanna, még ha fájna is. Nehogy a többiek telebeszéljék aztán a falut, hogy éppen ő volt anyámasszony katonája...

Beül a székbe egy második elemista kislány. Foghúzásra kerül a sor. A doktor nem árulja el a többi gyereknek - mind a négy első kezelésre jött, - hogy nem igazi foghúzás következik, hiszen a kirántandó megromlott agyarnak még nincs gyökere. Azt se mondja meg, hogy mozog már a rossz fog, puszta kézzel ki lehetne emelni. Megfogja a fogóval, mintha komoly, nagy fog lenne, egy szempillantás alatt kivette. A kislány csodálkozásában még öblögetni is elfelejt.

- Fájt-e?
Be kell vallania az igazat:
- Nem az, egy szemet se!
No, ez a kislány a fogorvoslás kétlábú reklámja lesz a faluban!
A következő már fiú. Még hősebb, - mint a kislány volt, ez már akkor se árulná el, hogy fájt, ha - valóban fájna.

Megnézik a kartotékját, amibe előre beírták már a rendbehoznivalókat. A koma gyökeres fogat hord már, kettő megszuvasodott, ki kell fúrni, ki kell takarítani és ki kell szedni belőle az ideget, hogy betömhessék.
- Tátsd ki a szád!

Akkorára tátja, hogy beleférne egy jókora alma. Fogja, szorítja, de keményen ám a széktámlát, megveti a lábát a támasztóban, erősen hányja a szemét: várja a fájdalmat. A fúró óvatosan zizeg rossz fogában, fúrja, takarítja kifelé a szuvas fogszövetet. Nem fáj. Erre kinyitja a szemét a gyerek, parancsszóra öblöget, felvidul, s végül már kíváncsian pislog erre is, arra is, nézi, figyeli, mikor mit tesz vele az orvos.

Vagy húsz elemiiskolás fiú, meg leány fogkezelését néztem végig - köztük egy gyökeres fog kihúzását is, - meg se nyikkant egyik se. Az viszont igaz, hogy ha olyan fogra lelnek, amelynek eltávolítása nagyon fájdalmas lenné, érzéstelenítik. A Zöldkeresztes iskolafogászatban éppen olyan „úri” és figyelmes ellátást kap a betegfogú gyerek, mint a nagyvárosi modern fogászatokon!

Kivallatom a nagyobbakat, így mondják el az ember foga iránti kötelességeit: Minden evés után kimossuk a fogunkat, kefével ám, mert az csinálja a legnagyobb bajt, ha a fogunk között ott marad az ételmaradék. A zöldkeresztes védőnő ugyanezt másként mondja el:

- Az iskolafogászatnak és az iskolásgyermekek fogának állandó ellenőrzése nemcsak arra jó, hogy a gyermekeket megszabadíthassuk a fogbetegségektől, hanem főleg arra, hogy - igényt támasszunk a gyerekekben. Az a gyerek, akinek fogát mi ellenőrizzük és egy krajcárnyi fizetést sem kérve, rendbehozzuk, meggyógyítjuk, kineveti azokat a felnőtteket, akik fogfájással kínlódnak, hasznavehetetlen falusi háziszerekkel küzdenek a fájdalom ellen és nem mernek fogorvoshoz menni.

De megrójják magukban azokat az embereket is, akik úgy tartják, hogy csak az „urak” divatja a fogorvoshoz járás. Ezek a gyerekek már valamennyien ügyelnek fogukra, szájuk tisztaságára, észreveszik a legkisebb bajt is, amellyel azonnal orvoshoz mennek. De nemcsak magukra vigyáznak így, hanem hozzátartozóikra, ismerőseikre. Ők a mi önkéntes propagandistáink és ebben van legnagyobb nyereségünk.

A feldolgozott adatok, szerint a vidéki lakosság körében - leszámítva természetesen a magára adó, kultúrában, higiéniában igényes középosztályt - rengeteg a rosszfogú ember. A munkát, nagyon helyesen, a gyermekeken kezdték. Néhány esztendő mulva - mire a most iskolafogászatra járó gyermekek felcseperednek - nem találkozunk többé a falvakban olyan szegénysorban élő legénnyel, lánnyal, fiatal menyecskével, aki beszélgetés közben kénytelen szégyellősen eltakarni a száját, nehogy meglássák hiányos fogsorát.

Raczkó Lajos