*

A tisztelgésük: eskü. Két ujjukat darutollas, négyszögletű sapkához emelik. A muszka köpeny bokájukat veri. Régies rajzú kardjuk negyvennyolcas honvédtisztek kezébe illik.

Bolondítón szép hadsereg. Lerázta magáról az idegen hadurak emlékét, régi szabadcsapatok porából éledt föl. Lengyelország testét az a három szent szövetségi hatalom szaggatta szét, amely a francia forradalommal s Napóleonnal mérkőzött. A közös ellenség fegyvertárssá tette a lengyel szabadságharcost, és a forradalmár plebejus császárt. Mikor a legionáriusok porából megelevenedett a mai nemzeti hadsereg, fölébredt a hatalmas pártfogó emléke is. A császári fantom, mint egy láthatatlan ezredtulajdonos a kibontott zászlók fölött suhog, s még abba is beleszól, hogy miképp kössék fel a lovassági kardot.

Egész megbolondítottak, két ujjamat önkéntelenül a kalapomhoz emelem, a tenyerem a régies rajzú kardmarkolatért bizsereg. Ha muzsikus volnék, írnék egy varsói indulót. Csak most érzem, mennyire kifejezi a lengyelek becses vitézségét.

Menedéket adtak Balassa Bálintnak s Rákóczinak, trónt Báthorynak. Szerették a magyar bort, a Hegyaljára jártak szüretelni. Haláltusájukra följajdult a bölcs, s ez a bölcs: Kölcsey, megrendült az államférfi, s ez az államférfi: Deák, hazai balsejtelembe merült a költő, s ez a költő: Vörösmarty.

A nemzet, melyhez tartozám
Kiirtva s vérbe fult hazám
Többé fel nem virul:
Engem millióknak veszte nyom,
Egy nép halálát hordozom
Keblemben ostorul...

Két órája ülünk a Fukier bormérőben. A múlt kezes hozzánk, királyt, királynét, költőt, bujdosót szállít a hét deci tokaji fölé. De minél messzebb akarunk szökni a múltba, annál hevesebben visszalök a jelenbe. Számoljatok vele, ez a ti dolgotok.

Egy szóban benne van a kínunk. Kopár és fénytelen latin szó, csupa kongás, csupa súly. Status quo. A versaillesi status quo nekik a feltámadást jelenti, nekünk a megcsonkítást. Abból születtek újjá, amibe mi majdnem belepusztultunk. Tegyétek át a lengyel újjászületést a végzetes 1918-ról tíz évvel előbbre vagy későbbre, s nem ülünk többé töprengve a hét deci fölött.

Hiú kérés. Abbahagyjuk a beszédet, szomorún kezet szorítunk.

*

Alkonyodik. A hideg szél belekap a hosszú tisztiköpenyegekbe. Hét óra körül kilépünk a Fukierből. Megokosodtunk a tokajitól, már csak a magunk szenvedélyéről beszélünk. A Múzsákról.

Egy idő óta esszéket olvastat fel a rádióban Senecától Gide-ig, két külpolitikai válság közé becsúsztatja Lichtenberget, Hazlittot, Stendhalt. Náluk is nehezen megy a műfaji áttörés, a fejletlen irodalmi tudat az epikus és lírai alapformákhoz ragaszkodik.

Filozófiát tanult, ő volt az utódnak kiszemelt kedvenc tanítvány. De a Sátán rendszerint a legkedvesebb tanítványt csábítja ki a műhelyből a keserű világba. Új mesterek keresésére indult, s hosszú bolyongás után a "pokol utasai"-ra: ész és szív pokoljáróira talált. Mire fölocsúdott, rugalmas műfajukban, az esszében találta magát.

Ismerem ezt a pályát, én is megtettem közgazdaságtanból. Mielőtt a tiszta tudományt lírává vagy időszerű "válságtudománnyá" torzítottam volna, becsülettel elhagytam. A világ kísértésére bíztam magam, így értem az esszéhez. Meddig maradok mellette, nem tudom. Az esszé nem elhatározás dolga, mint a regény vagy vers, hanem tapasztalati, szellemi önvédelem. Mikor az emberiségen végigdidereg egy-egy "történelmi kor", a gondolat minduntalan kifordul a tiszta tudományból, s az expanzív, teremtő művészi formákból. A hódítás hadtudományát fölváltja a védelemé. Amaz nehézkes, nagyszabású, mutatós, ez fürge, hevenyészett, mindig a veszélyeztetett pontra siet.

Az alkotás hősiessége átváltozik a védelem nehezebben fölismerhető hősiességévé, mindegyik a maga törvényét követi, s egymást váltogatva egyenértékűek. Az építő korok hódító haditechnikája egyenesen végzetes lehet a szellemre egy romboló és szellemgyűlölő században! A mozgékony védelem összeolvasztja a műfajokat, a formák közt él, alattuk bujkál. Számláljátok meg az ereklyéket, melyeket a következő építő és szellemtisztelő kornak továbbad. Csak akkor ítéljetek fölötte!

A Visztulához érünk. Olyan a túlsó part, mintha a tengeren túl lenne. Tenger ez már, nem folyó, kiárad az ember rendező kezéből. Pedig gondolatban éppen most érünk a legemberibb folyóhoz. A Szajnához. A dunai s a visztulai ember egy képzeletbeli remetealakot keres magának Párizsban. Ő a Louvois teret választja, a Nemzeti Könyvtár mellett, én a Bonaparte utcát, az Akadémia mögött. Este majd átjárunk egymáshoz a Pont des Arts-on, kifakult gallérköpeny csüng le tudományban megtört vállunkról.

Addig járogatunk egymáshoz, amíg égni kezd a talpunk. Negyedszer fordulunk a Poniatowski hídon! A korlátnak dőlünk, a fekete víz őskori bőséggel árad alattunk. Egy pillanatig azt hiszem, hogy a túlsó parton már Ázsia elszórt lámpái csillognak. A vízbe bámulunk, egyszerre mormoljuk:

Sous le pont Mirabeau coule la Seine
Et nos amours
Faut-il qu il m'en souvienne
La joie venait toujours aprčs la peine

Vienne la nuit sonne l'heure
Les jours s'en vont je demeure...

Egy óra múlva indul a vonatom.

Cs. Szabó László