André Gide újabb naplójegyzeteit (1932-35) olvasom elragadtatva és érdeklődve, akárcsak az előzőeket, de több kétkedéssel, nemcsak egyes következtetései iránt, hanem az egész módszerrel és magatartással szemben.

Egy helyütt őszintén bevallja, hogy kései és szenvedélyes érdeklődése a társadalmi kérdések iránt onnan ered, mint Tolsztojé: az alkotóerő kimerüléséből. De vajon nem túlzott művészgőg-e kárpótlásul az emberiség sorsával foglalkozni? Talán ez a bevallott pillanatnyi meddőség a magyarázata annak a türelmetlenségnek, egyoldalúságnak, túlságos határozottságnak, amely a forradalmár Gide-et jellemzi, és amelyből szinte semmi sincsen korábbi alkotásaiban? Persze ez a megfontolás nem csökkenti utolsó könyveinek művészi értékét, a gondolatok tisztaságát, elbűvölő szabadságát, sőt esetleges igazságát, csak éppen az emberi magatartás veszít valamit meggyőzőerejéből, hiteléből.

*

Így például egyik jegyzetében, 1935 elején, a jelenlegi történelmi állapotot azokhoz a tragikus szülésekhez hasonlítja, melyekből csak az egyik kerülhet ki élve, az anya vagy a gyerek. Gide azokhoz tartozik, akik a gyermeket, a jövőt akarják megmenteni, akár az anya élete árán is, a többieknek pedig szemére veti, hogy minden vágyuk a múltat, az anyát megmenteni a gyerek árán. A hasonlat és a következtetés mindenesetre elárulja, hogy Gide sohasem volt férj.

Mert a férj mindig az anyát igyekszik megmenteni, akit szeret, nem a gyereket, akit nem ismer, akiről azt sem tudja, ép lesz-e vagy nyomorék. (Lásd Gide könyvét Oroszországról, mely e napló után keletkezett.) Különösen ha ereje teljességét érzi még. Hiszen ha az asszony életben marad, még bízhatik új nemzésben, szerencsésebb szülésben, amelyben majd egyiket sem kell feláldozni.

Márpedig a szellem embere többnyire férfinak érzi magát az emberi kultúrával szemben: hitvesét, vagy legalábbis szeretőjét félti benne. És ha Európaszerte olyan sok becsületesen és bátran forradalmár író vált konzervatívvá a harmincas évek alatt, nyilván onnan van, hogy Európa vajúdásának tragikumát éppúgy felismerte, mint Gide, csak éppen más következtetést vonnak le belőle, és nem várnak sokat egy anyátlan kultúrától.

Egyébként Gide szép hasonlata annyiban sántít, hogy azt hiszem, a valóságban a férjnek nemigen adatik meg a választás az anya és a gyerek között, mert az ilyen tragikus esetekben orvosilag csak a meghatározott egyiket lehet megmenteni. A történelem vajúdásaiban azonban sajnos sohasem tudjuk előre, melyik a megmenthető, az anya-múlt, vagy a gyerek-jövő. Ezért van az, hogy minden vélekedésünk ekörül csak irodalom, tehetetlen szerelem.

Vas István