Huszonegynéhány éve ezernyi szakvéleményt hallottunk arról, mennyit ér a Szovjetek gazdasági ereje.

Mindenekelőtt egy tévedést kell eloszlatni.
A közfelfogás úgy tartja, hogy Oroszország rengeteg emberrel rendelkezik. Nem így van. Európai területeinek minden négyzetkilométerén csak huszonhárom ember él, még hatalmasabb kiterjedésű ázsiai birodalmába pedig nem egészen hármat lehet számítani. Minden gazdasági kiaknázás első előfeltétele, az emberanyag tehát hiányzik.

Ettől eltekintve, Oroszország valóban nagyon gazdag – ígéretekben.
Területének csaknem fele erdő: egy milliárd hektárra terjednek ki a fával borított, de csak feleannyin a fát valóban termelő vidék. S ezek is csak 210 tömörköbméternyi anyagot adnak: a kihasználás tehát hetedrész akkora, mint például Németországé. Ugyancsak hasonló képet nyujt a mezőgazdasági szemtermelés. Egy hektáron kilenc mázsa búzát tud termelni: az összehasonlítás kedvéért jegyezzük meg, hogy nálunk 14 mázsa az átlag, s mi nem állunk a belterjes gazdasági lista élén. Ehhez hozzá kell még számítani, hogy a termésmennyiséget erősen befolyásolja az időjárás; a steppevidéken az esőtől, Szibériában a meleg időszak hosszúságtól.

Békeidőben Oroszország volt egyike a legnagyobb gabonaexportőr államoknak: igaz, ez csak a muzsikok kényszerű koplalása, igen alacsony szinten álló népélelmezés folytán volt lehetséges. Ma, dacára a fokozott termelésnek, komoly kivitelről szó sincs (háromszáz millió mázsás termés mellett még a legjobb években sem tudnak tízmillió mázsát piacra vetni), ellenkezőleg: a belső ellátás hiányos. Kedvezőbb képet mutat az ipari növények termelése – len, kender, gyapot, különösen az utóbbinak a fejlesztése érdekében történik sok.

Bizonyos az, hogy ha egyszer feltárásra kerülhet a sor, Oroszország csaknem minden bányászati ágban vezető szerepet fog játszani. Az Ural-hegység vasérckészletét egy milliárd tonnára becsülik s ezenkívül beszélnek még a szibériai tízmilliárdos tartalékokról – mindenesetre olyan tájakon, ahol expedíciókon kívül eddig még senki sem járt. Nem kevésbé egyedülálló a rézkészlet – tízmillió tonna – s a többi kibányászásra váró kincs. Ezek egyrésze máris feltárás alatt áll s az eredmények nem lebecsülhetőek. Még kevésbé szabad szemelől téveszteni azt, hogy az iparosodás óriási lépésekkel ment előre s az egymást követő tervgazdálkodások valóban sokat teremtettek részben a nagyméretű óriás üzemek kiemelése utján, aminek hibái időközben bebizonyultak.

S ha mégis, mindezek ellenére kételyeket táplálunk aziránt, hogy a Szovjetunió egy-kettőre vezető és döntő szerepet foglaljon el a nemzetközi politikában gazdasági ereje folytán, úgy azt a következőkre építjük: a rendkívül nagy területen a közlekedés a legelhanyagoltabb minden tényező között. Kelet-Ázsiába csak a transzszibériai, 7400 kilométeres vonal vezet el. Észak-déli irányban csak a legújabban épített Turkesztán-Szibériai-vonal működik, azaz az egész kontinens nagyságu birodalomra roppant kevés.

Nem beszélve arról, hogy háboru esetében egy utak nélküli, gyér úthálózatu ország mekkora nehézségek, sőt lehetetlenségek árán tudna utánpótlást teremteni, pusztán arra kivánunk rámutatni, hogy még a ma meglevő, már rendelkezésre álló nyersanyagok feldolgozására beállított ipartelepek is csak vontatott ütemben tudnának nagyobb megterhelést vállalni, hogy Oroszország valóban döntő tényező legyen a világgazdaságban, szüksége van olyan államok segítségére, amelyek hiányait orvosolni tudják.