Nem, a múzsák nem hallgatnak. Nem hallgatnak, mert ők nagyobbak az emberek dolgainál. Ők érzik az igazi valóságot, és övék az igazi élet. Az emberek egymásra törhetnek és háborúskodhatnak, az ő hangjuk túlemelkedik az ágyuk hangján és bombák robbanásán örökkévaló beszédével. Ők a Lélek!

Az egyik hadviselő ország rádiója, mióta csak fennáll, minden szerdán este nagy fiának műveiből szokott hangversenyt adni. Most jött az első szeptemberi szerda, az ország felett más hangok zúgtak, olyanok, melyek közt nincs nagyon helyén a csengő, busongó és kimondhatatlanul édes zongoraszó.

Fogja-e mégis röpíteni ebben a szorongatott helyzetben a szokott időben a rádió, kérdezem a készülék tárcsáját forgatva. És igen! A könnyű, s mégis oly mélységesen emberi hangok büszkén csendültek keresztül a hadijelentések viharán. A múzsa szállt... Inter arma...

Aztán két nap telt el. Az ország fővárosában már ott voltak az ellenfél páncéloskocsijai, s az utcákon elkeseredett harc folyt. A rádió pedig? A rádión elnémíthatatlanul hangzottak egymás után a zeneköltő művei Mars közelítő pusztító ércsarui árnyában is. Egy etűd a közepén szakadt meg, hogy helyet adjon egy elfulladt hangnak, mely az ellenség közeledését sikoltotta, s aztán újra gyöngyözött a zongora, folytatva, ahol abbahagyta.

Nem harci dal, nem harsogó himnuszok, nem a "helyzethez illő" hangok szárnyaltak most sem a titokzatos hullámokon. Hátborzongató volt ez a csengő dal a viharban. E rádió pedig bizonyára lelkesíteni akart, s bizonyára azzal akart lelkesíteni e rádió, ami legnagyobbat termett nemzete. Ez pedig egy magános lélek édessége és bánata. Ezt küldte szerte a világba.

És kimondhatatlanul mélyen átéreztem, hogy mily nagy dolognak lettem részese. Tanúja voltam a múzsa halhatatlanságának. Ez, ez a csengve daloló zongoraszó, amibe egy régen élt panaszos lélek zárta a maga személyes, egyéni bánatát és sóvárgását, ez a nagyobb, fontosabb, igazabb dolga a világnak és a létnek, nagyobb, fontosabb, igazabb mindennél, ami most viharzik felette. Mert ez a valódi lét, ez, mert ez a szépség, mert: ez a szellem.

Ez a múzsa! El fog múlni a háború, el talán a népek is, melyek küzdik. De ezek a könnyen szárnyaló hangok örökkévalók. Mert örökkévaló a szellem, mely szülte és élteti. Hasztalan némul el a készülék, mely szertesugározza.

Joó Tibor