A Nemzeti Színházat nem érintették azok a huzavonák, amelyek miatt a magánszínházak még csak most kezdték meg próbáikat. Teljes gőzzel nekiindult az évadnak: három hét alatt három újdonságot mutatott be, kettőt a főintézetben, egyet pedig kamaraszínházában. Egészen új csak egy ezek közül, a másik kettőt már ismertük a színpadról.

Újdonság A Kreml istene, a bécsi Friedrich Schreyvogl romantikus drámája. Schreyvoglnak már régebb idő óta bizonyos tekintélye van a bécsi irodalmi életben, nálunk eddig egy Grillparzer könyvéről ha ismeri a közönség. Drámája szabályszerű romantikus dráma. "Udvari" környezetben forog, a XVI. századi Oroszországban. Van benne cár, Borisz Godunov, aki úgy jutott trónra, hogy megölte elődjének kisfiát, özvegy cárné, aki ég a bosszútól a bitorló ellen, trónkövetelő, aki a megtévesztésig hasonlít a megölt cárevicshez, és annak is tartja magát.

Van trón, amelyről a cár szól alattvalóihoz, majd az özvegy cárné a bitorló cárhoz, csatasík, ahol a cár és a bitorló találkoznak, van becsvágyó nő, aki cárné akar lenni a trónkövetelő szerelme nélkül, de cserbenhagyja, amikor a sorsa rosszra fordul, és ömlengően szerelmes fiatal lány, aki egyedül marad hű a vesztébe rohanó emberrel. Vannak végül összeesküvők, akiket az ikonokkal teleaggatott orosz templomban álruhásan kihallgat, aki ellen összeesküsznek.

Mindezeket a dolgokat inkább az előre megfontolt mese fonala tartja össze, mint a szerkezet és a jellemrajz logikája. A főalakról, Dimitrij cárról nem mindig tudjuk, kicsoda: igazi rajongó-e vagy ideges fantaszta, nagy koncepció hősi elszántsága sodorja-e, vagy gyermekes nagyzolás. Jellemének nincs tartóssága, az egyes jelenetek szükséglete szerint változtatja színét. Utolsó hősi gesztusa is, mikor egyedül megy, koronával a fején halálát követelő ellenségei közé, mintha inkább egy neuraszténikus utolsó kétségbeesett ténye volna, mint igazi hősi magatartás. Ha hős, akkor kicsi operahős.

A szerepek általában operai hangok szerint oszlanak meg. Basszus szerep az öreg Borisz Godunov, bariton Dimitrij, alt Marina és lírai szoprán Xenia hercegnő. A fő bariton szerep Timár Józsefnek jutott, aki néha súlyt tud adni játékával és beszédével a kevés erejű és tömörségű dikciónak. Abonyi Gézának könnyebb feladat jutott, ő, amennyire csak lehet, hatásosan szólaltatja meg szerepének basszusát.

Leheletszerű finom alak Szeleczky Zita Xeniája, s Marina szerepében jó drámai akcentusai vannak Lukács Margitnak. T. Mátray Erzsi az özvegy cárnét játssza, a haragos szenvedély néhány jól megszólaltatott hangjával. A kisebb szereplőnek alig van alkalmuk kitűnni, szerepeik halványak, körvonal nélküliek, valamennyi inkább rekvizitum, mint élő alak. A rendező Abonyi Tivadar derék munkát végzett, igyekezett egységes hangot vinni az előadásba. Horváth János ázsiai pompájú díszletei is szépek.

Az Énekes madár, Tamási Áron székely népi játéka ismerőse azoknak, akik vagy négy év előtt a Royal Színház színpadán, alkalmi társulat előadásán látták. Kezdetleges külső eszközökkel, kezdő színészek játszották, s így is figyelmet keltett. Ha nem is tökéletes készséggel, de költő szólt belőle a színpadról, költő, akinek nem mesterségének gyakorlása, hanem valódi szívügye, amit elmond. Most a Nemzeti Színház gazdag apparátusával s kitűnő színészeivel teljesen felragyogott a fénye.

Túlzás azt mondani, hogy minden bírálatot elhallgattató remekmű. A szerkezete szétfolyik, nincs úgy összetömörítve, ahogy kellene, s itt-ott, különösen a második felvonásban vannak üres pontjai. De van belső cselekvénye, összetartja az írónak magatartása a témával szemben, az egyszerű hit az alakjaiban és a meséjében, abban a valóságból, mesebeli csodákból és népi szimbólumokból összetett kis világban, amelyet színpadra visz.

Az egyszerű fiatal szerelem csodálatos győzelme az irigység, a féltékeny acsarkodás és gonosz ádázkodás praktikáin. Merőben népmesei téma, a népmesékben is így diadalmaskodnak a szerelmes fiatalok, s így támadnak rájuk boszorkányok és sárkányok. Magdó, a kis szerelmes lányka egy székely Hamupipőke. Vénlány nővérei durván bánnak vele, irigylik fiatal szépségét. A két nővér a mesebeli vasorrú bábák ivadékai, gonoszak, durvák, buják.

A két vénlegény, Lukács és Máté, a vénleányok vőlegényei is kishúguk húsára áhítoznak - ezek már realisztikusabb alakok, bennük a székely furfang rosszabbik oldala mutatkozik, míg a jóoldalú Mikóban, a szerelemes fiatal legényben. A harc vidám eszközökkel folyik, az alakok tiszta székely észjárás szerint folytonos tréfák, csintalan fordulatok, furcsa képes beszéd szerint beszélnek, ettől kedves, jó íz terjed el a színpadon. Tamási nagyszerűen érzi, hogyan kell megkedveltetni a székelységet.

A játékba beleavatkozik a természet is, csodák történnek, a kőfal megmozdul a kislány ökölcsapásai alatt, a fa, melyre a legény felmászott, felmagasodik, mikor az üldözők utána akarnak mászni, a díván süllyesztővé válik, és kénköves láng lobban ki belőle. A természet a mesében mindig az ártatlan üldözöttek pártján áll, a gonoszok számára csak a sötét alvilági hatalmak maradnak - ebben az esetben a kecskeformájú boszorkány.

A darab poézise a realisztikus és a mesei elemek szerencsés keveréséből jön ki. A mese a lényeg, Tamási játékos fantáziájából és eredeti jókedvéből született, a reális elemek arra valók, hogy a mesét elhihetővé tegyék, hogy az egésznek mégis legyen gravitációja, ne szakadjon el egészen a földtől. Amit Tamási csinál, az alapjában véve maga is egy neme a népköltészetnek, a sajátságosan székelynek: naiv és hívő, emellett pedig ravasz és okoskodó, szeret játszani, és játékát komolyan veszi. Ezeknek az elemeknek a vegyüléséből bájt és elevenséget kap.

Szeleczky Zita játéka az előadás dísze. Nem realisztikus parasztlányt játszik, hanem mesebeli lánykát, a népfantázia ideálképét. Üde, hamvas, ártatlan, és érzéki forróságtól remegő. Mikor az első felvonásban az ablakon át átveszi a mezőről jövő legénytől a madártojás ajándékot, a pillanat lélegzetelállítóan szép. A többi színészekben nemigen van meg az a súlytalan lebegés, ami a mesében kellene. Apáthy Imre még hagyján, fiatal hangja, derűs beszéde illik a szerephez, de a többiek, Gobbi Hilda, Ághy Erzsi, Makláry Zoltán, Hosszú Zoltán csak ott igaziak, ahol realisztikusan lehet játszani. Pünkösti Andor rendezése, Nagyajtay P. Teréz székely díszletei a siker lényeges tényezői.

A tenger asszonya előadása nem hozott sikert a Nemzeti Kamaraszínháznak. Ibsennek ez a darabja valaha nagy tetszéssel került színre, nálunk Márkus Emília játéka tette emlékezetessé. Ma nem tudunk vele kapcsolatot találni. A problémája annak idején, mikor Freud lélektana még nem volt még olyan általánosan ismeretes, újnak és mélynek hatott. Ma avultnak és hamisnak kell találnunk. A közönség lélektani tudatának megváltozása teszi avulttá. Szimbólumai: a tenger, mint a messzeség vonzásának, az ismeretlen, borzalmas és csábító távolságba való elsóvárgásnak jelképe, a tudat alá nyomott régi érzésnek feltámadása a visszatérő és jogát követelő "idegen" fél - misztikus alakjában - nem érdekelnek.

Még avatagabb Ibsen egykor annyira magasztalt technikája. Az a baj, hogy ez a technika, a szerkezet állványozása szüntelenül látszik, technikai fogásain úgy keresztüllátunk, mint az ablakon. Minden felvonásban legalább kétszer megtörténik, hogy két szereplő elkezd valami életbevágó dologról beszélni, s mikor elérkeznek addig a pontig, ahol már közel járnak a fordulathoz, bejönnek más szereplők, és félbeszakítják a párbeszédet.

Ezt kezdetlegesnek kell éreznünk éppúgy, mint a szereplők beküldésének és kiküldésének erőltetett módját. Nem tehetünk róla, csak azért nem éreztük magunkat néha a komikum határán, mert a dialógus némely helyen mégiscsak bizonyítja a géniusz jelenlétét. Úgy látszik, aktuális lett Ibsen revíziója, egyes darabjainak kiselejtezése vagy ereklyetárba helyezése. A tenger asszonya bizonyára ki fog esni a szűrőből.

Az előadással is van vitánk. A kis színpad tele van zsúfolva díszletekkel, a színészek alig tudnak köztük mozogni. Az "idegen" alakja a darab elgondolása szerint nem valami kísértetféle, hanem valóságos élő alak. Nem kellene olyan sírból feltámadt jelenésnek játszani, szimbolikus értelme akkor is megmaradna, ha egyszerűen embernek, tengerésznek játszaná Táray Ferenc, természetes beszéddel. A színészek, különösen Tasnády Ilona és Lehotay Árpád, megteszik a magukét, Nagy Adorján, Várkonyi Zoltán, Matány Antal éppúgy, mint Rápolti Anna és Olty Magda - az utóbbi kissé nagylányosnak játssza a szerep szerint süldőlány Hildát.

Schöpfli Aladár