Kiállítások

1939 | Március

A Képzőművészeti Társulat a téli tárlat keretén belül rendezte meg Karlovszky Bertalan és Zala György emlékkiállítását.

Zala György a ferenczjózsefi kor reprezentatív szobrászművésze volt, nagyméretű köztérszobrok fáradhatatlan alkotója. Szenvedélyes temperamentumú művész, aki formavilágának kialakításában Benczur Gyulához hasonlóan a barokk művészetére támaszkodott. Szerette a festői hatásokat, mozdulatok kavargását, a felfokozott ünnepélyességet. A közélet hivatalos pátosza áradt műveiből, szónokias hazafiság, amely fölötte jól illett a millenniumi évek történelmi mámorához. Diadalmas művészpályát futott meg, megbízásokkal mindig el volt halmozva, sikert sikerre halmozott és voltak idők, midőn majdnem olyan kizárólagosan képviselte a hivatalos magyar szobrászatot, mint Benczur Gyula a hivatalos festészetet. Temperamentumuk és stiláris törekvéseik is hasonlítottak egymáshoz.

Zala is az osztrák és német neobarokk légkörében nevelkedett, ennek dekoratív és szavaló stílusa irányította egész életén át. Heves versmérsékletű művész, kiváló munkaerő volt, boldog, ha mentől nagyobb méretű feladatokkal birkózhatott. Kiváló mintázó tehetség, aki alapjában a naturalizmus talaján állott, de akit a kor hajlandóságai arra csábítottak, hogy a naturalista módon látott elemekből festői, lendületesen mozgalmas, nyugtalan kompozíciókat szerkesszen. Bennük az egyéni alkotótehetség jóval kisebb volt a kor színpadiasan patetikus hajlandóságainál. Művészetének tetőpontját, legnagyobb diadalait Zala a millenniumi években érte el, azután lassú hanyatlás következett, egészen a szerencsétlen Tisza-szoborig, mely messzire elmarad egykori eredményeitől.

Zala művészetének nemesebb elemei néhány kisebb méretű és intimebb alkotásában nyilvánultak meg, a nagyméretűek magukon viselik kora köztérszobrászatának fogyatékosságait. Nem az érzés mélysége és ereje volt a fontos, hanem a hódító kiállítás, nagy gesztusok, lendületes szavalás. A bronzzal, vagy kővel egyaránt virtuózi módon, nem annyira szobrászi, mint inkább festői értelemben bánt, vonalvezetése nyugtalan és elaprózódó: az imponálás fontosabb volt, mint az átérzés, a póz lényegesebb, mint a lelki tartalom. Nagy tömegekhez kívánt szólani, ezért gyakran olcsó eszközökkel élt, drámaisága gyakran erőltetett volt. De éppen ezzel a színpadias, igazi erején túlfeszített lendülettel illett belé kitűnően korába, mely a dekoratív pompakifejtés külsőségeit a művészet tetőpontjának tartotta.

A műveiből rendezett emlékkiállítás sajnos éppen erre a Zalára helyezte a súlyt, de viszont éppen azokat a műveit mellőzte, amelyekben e hajlandóságai legtisztábban nyilvánultak meg: kis szoborterveit ismertette nagyméretű elgondolásai helyett.

Karlovszky Bertalan művészetét viszont sokkal teljesebben mutatta be a Társulat. Az első nagy termet betöltötte műveivel. A Meissonier hatása alatt pályája kezdetén festett aprócska jelenetes festményeit mellőzte, pedig ezek Karlovszky festői technikájának kialakulása szempontjából érdekes felvilágosításokat nyújthattak volna. De különben jó összeállítást nyújtott munkásságáról.

Karlovszky az arcképfestést kisméretű női portrékon kezdte, amelyek miniatűrszerűen aprólékos kidolgozásával nem csekély sikereket aratott. Mihelyt azonban néhány férfiarcképével is meglehetős feltűnést keltett, másoknak engedte át a női portrék festését, különösen, amidőn Benczur Gyula halálával szükség volt valakire, aki a magyar élet magaslatain járó férfiakról imponáló arcképeket fessen.

Ezt a hivatását Karlovszky minden kortársától eltérő, egyéni módon töltötte be, még pedig állandóan a legnagyobb mértékű elismerés közepette. A közéleti arcképfestésnek legelső követelményét, az imponálást jól oldotta meg, a szereplőket valóban úgy tudta feltüntetni, hogy azok az átlagból messzire kiemelkedő, az életen uralkodó férfiak. Bizonyos marcona gőgöt, condottieriszerű büszkeséget kölcsönzött ábrázoltjainak, mintha szívesen megcsodáltatnák magukat, de viszont némi lenézéssel fizetnek az álmélkodó nézőnek. Hogy ez a vonás a kaszt jellemzője volt és nem mindig az egyéné, azt ezen a kiállításon jól megfigyelhettük, hiszen az ábrázoltak egy része ma is él és egyáltalában nem olyan, mint amilyennek Karlovszky feltüntette őket.

Mert akármilyen mikroszkopikus hűséggel rajzolgatta is le ecsetjével Karlovszky modellje testi megjelenését, valamiképpen mindig a maga lelkiségét adta nekik kölcsön, szelíd és tartózkodó emberekre is kiöntötte a maga könnyen felfortyanó, hetyke, elzárkózó egyéniségét. Portréi ezért lelki hűség szempontjából egyáltalában nem kiválók és különösen akkora tömegben, mint ezen a kiállításon, meglehetősen egyhangúak.

De nemcsak ezért, hanem megfestésük módja miatt is. Az úgynevezett festői elemek kevés szerephez jutnak bennük, inkább keményen rajzosak és fárasztóan aprólékosak. Aprólékosságuk pedig nagyon különbözik a régi nagyok lelkesen részletező festésmódjától. Nem szövődik össze átérzett, egységes kép, hanem elemeire esik szét. Hiányzik az a gyönyörködés, amellyel az igazi nagy festői témájával szemben áll. Karlovszky kétségtelenül virtuóz módon festett, de kicsinyesen érzett, csillogó külsőségeket tudott nyújtani, de az igazi teremtő lélek hiányzott munkásságából.

A téli tárlat különben megszokott színvonalát mutatta. Festői és szobrászai nyilván nem nagyon bánják, hogy a magyar képzőművészet színe-java hiányzik a Műcsarnokból. A huszadik terem szelleme lassan, de biztosan terjeszkedik a többiekben. De meg kell jegyezni, hogy a magyar rézkarcolók egyesületének juttatott három fűtetlen szobában a falakról számos lap igazi művészet melegét sugározta.

*

A Nemzeti Szalonban nyolc szobrász és nyolc festő állított ki. Egy-két kivétellel azok közül a fiatalok közül, akiknek tovább kellene vinniük a mai magyar művészetet. Majdnem mindegyikük némi sikerre tekinthet vissza, úgyszólván jelentkezésük pillanatától kezdve érdeklődést keltett maga iránt.

E kiállításuknak friss a levegője, de híjával van a határozott egyéniségeknek. A festők közül az egyetlen Bartha László az, aki minden ingadozása és befolyásoltsága mellett is néha már olyan eredményhez jut, amely majdnem teljesen övé és értékes is, a többiek, köztük az igen tehetséges Iván Szilárd, még mindig tétováznak.

Pedig mennyire várjuk azt a pillanatot, amikor a Szőnyi-Bernáth-féle nemzedék nyomába hasonló jelentőségű fiatal gárda lép; a magyar festészet jövőjének irányvonala csak nem tud kialakulni. A szobrászok esetében félig-meddig szintén ez a helyzet. Közöttük is nehéz megtalálni az új lendületet éltető és irányító erejét, de Madarassy Walter plakettjeit, Farkas Sándor szobrait kell megemlítenünk.