Irta: Berényi Sándor dr.

Elismerjük, ilyen kérdést csak kivételes időkben szabad feltenni.
A tömegnek százféle rétege, ezerféle foglalkozása és millió érdeke van. Vakmerőség lenne úgy beszélni a tömegről, mint zárt egységről. A „közhangulat” forrását azonban mégis ebben a titokzatos masszában kell keresni.

Mellékes, hogy csak azokat soroljuk-e a tömeghez, akiket fizikai körülményeik, látókörük, érzelmeik és szempontjaik olvasztanak e roppant fogalomba, vagy azokat is eljegyezzük a tömeggel, akik magasabb műveltségük, megkülönböztetett poziciójuk, emelkedettebb szellemiségük révén semmiképpen sem hajlandók közösséget vállalni a tömeggel, annak mindent egybeszürkítő, uniformizáló kohéziójával, indulataival és jelszavakra, blöffökre, politikai fogásokra beállítható naivitásával.

De foglalkozni kell a tömeggel, mert különösen az utóbbi időben igen gyakran történik hivatkozás erre a felelőtlen fogalomra.
A legellentétesebb álláspontok hívei dicsekszenek a tömeg rokonszenvével és láthatatlan mandátumként lobogtatják kapcsolataikat, amelyeknek félelmetes tehetetlenségi nyomatékánál csak az ellenőrizhetetlenségük nagyobb. Magunknak sem vindikáljuk a varázslatos képességet, hogy e tömegek együttérzésével ékesítve mondhatunk ítéletet emberek és események fölött. De ha már állandóan kijátszható politikai adu lett a tömegből, akkor érdemes feleletet keresni arra a kérdésre, hogy ki ismeri a tömegeket, ki a letéteményese követeléseinek, céljainak, végül pedig vajjon mennyiben szolgálja az ország érdekét, aki e tömeghangulatok kiszolgálására vállalkozik?

Egyszerűen és világosan megállapíthatjuk, hogy miből is áll a politikai tényezővé előléptetett tömeg politikai hozománya.
Ha már annyian vallottak szerelmet ezeknek a bizonyos tömegeknek, ha annyian biztosították „hűséges tömegeiket”, hogy mindhalálig őket szolgálják. Az éjt nappallá teszik értük, lehozzák nekik a csillagokat és fényességes életüknek egyetlen disszonáns zöreje sem lesz, ha a fent tisztelt tömegek bizalmukat minél nagyobb mértékben bocsátják rendelkezésre – hát miképpen válaszolnak erre a tömegek, mivel honorálják ezt az egetvívó szerelmet?

Egyszerű a válasz.
A tömegben minden él és hangot kap, ami az egyes emberben él. A tömeg ép úgy szeretne jobban élni, mint ahogyan az egyes ember, épp úgy kívánja a könnyebb munkát és a több jövedelmet, mint az egyén. A tömeg szeretne jó ruhában járni, emberibb élethez jutni, többet szórakozni, bőségesen fogyasztani, új ruhát venni az asszonynak. És ha Kovács Jánosnak azért fáj a feje, hogy miből neveli a gyerekét és miből gyógyítja meg a beteg feleségét, ugyanez a gond vibrál a tömegben is. Ami az egyes embernél sóhajtás, az a tömegben félelmetes orkán. Ami a családfőnél lehajtott fejű aggódás, az a tömegben kétségbeesett üvöltés. Az igazságtalanság fölötti elkeseredés összemarkolja az egyes ember szivét, de ha a tömeg ilyen érzései találkoznak, detonáció reszketteti meg a földet.

Minden megnő, minden felmagasodik, elvesznek az arányok a tömegben, elvész az öröm, a fájdalom, a jog, az igazságtalanság demarkációs vonala. Ami az egyénnél lehelet, a tömeg fölött már véres, tüzes felhő, ha a milliók közösségében érvényesül az indulatok hajszálcsövességének örvénye.

Csak egyetlen egy tulajdonság hiányzik a tömegből, a felelősség és annak foglalata: az ítélőképesség.
Sokkal gyengébb és sokkal légiesebb lelkű tényezők ezek, semhogy irányíthatnák a tömegindulatok dübörgő tankját. A tömegpolitikusok szempontjából azonban ez az ideális állapot. Ha a tömegnek mégis lenne ítélőképessége, nem az nyerné meg az ő szemében a játszmát, aki a nagyotmondás, a tűzpiros demagógia olimpuszi bajnokságával kápráztatja el. Akkor nem azokat emelné a vállaira, akik jólszabott jelszavak bőséges kitermelésével nyergelik meg indulatait.

Pedig mindennek komoly politikai konzekvenciái vannak, mihelyt arra késztetik a tömegeket, hogy ne úgy vegyenek részt a közéletben, mint ahogyan az egyszerű Kovács Jánosok és Nagy Péterek részt vennének, ne érvényesülhessen a józan megfontolás, higgadt ész, amely pedig a névtelen milliókat ezer évig megtartotta ezen a földön, hanem csak a tömegindulatok sárga lángja világítsa be rőt diadalmi fénnyel a gyujtogatók pályafutását.

Sokkal régebben és bátrabban szolgáljuk ezeken a hasábokon a magyar nép gazdasági és szociális újjáteremtésének szent ügyét, semhogy elóvatoskodnánk a figyelmeztetést mindazok számára, akik a tömegekre spekulálnak, akik politikai fegyvertáruk szellemi silányságát a tömegek emlegetésével próbálják kikerekíteni. Figyelmeztetni kell mindenkit, nemcsak a politikusokat, hanem főképpen a millió hivatlan álpolitikust, akiknek túlbuzgóságát Teleki Pál gróf miniszterelnök nagyszerű rádiószózatában alaposan lehűtötte, ajánlván több munkát és kevesebb beszédet.

Figyelmeztetni kell arra, hogy a tömegindulatok vizébe dobott kő karikába veri a hullámot és minél magasabbról dobják a követ, annál nagyobb lesz a hullámzás. Misem könnyebb annál, minthogy ravasz példálódzással a tömeg szemében árulókká avassanak felelősséggel gondolkodó férfiakat. Elég néhány meg nem fontolt kijelentés és halálosan meg lehet gyűlöltetni a tömeggel, akinek valami pénze, vagyona van.

Hallottunk beszédeket, amelyeknek talán más volt a célja, de amelyek következtében nemzetellenes bűnné pirosodott a tömeg szemében az a körülmény, hogy a magyar történelmi osztályoknak egyáltalán földjük van. Egy pillanatra sem tagadjuk, hogy a tömegindulatok veszett, fekete paripáit meg is lehet nyergelni az egyház ellen; bele lehet taposni velük az ezeréves alkotmányba, túl lehet kiabálni mindenkit, aki nem habzó szájjal ordít reformok után, de viszont évtizedek önfeláldozó munkájával dolgozik – és nem beszél – ugyanazokért a tömegekért.

Ezt akarják azok, akik folyton fűtik a tömeglélek robbanómotorját?
Azt akarják, hogy végleg, gyökeréig radikalizálják a nemzetet és azok játszák a prímhegedűt, akik a Nemzeti Múzeumot kiárusítanák, az Operaházat becsuknák, az egyetemeket lerombolnák, a templomokból pedig közraktárakat csinálnának? A radikalizált nemzet épít majd itt kultúrát, ez fog industrializálni, ez teremt erős, felszerelt hadsereget? Tessék tudomásul venni, hogy a radikalizált falu a bolsevizmus szálláscsinálója.

A radikalizált tömeg pedig megállíthatatlan, országpusztító gőzhenger, amely a rombolásban, a jogfosztásban, az emberirtásban, a destrukcióban égetne fel mindent magamögött, míg kielégíthetetlen igénykeltésével, bombajelszavaival és vérkövetelő rombolásvágyával ebek harmincadjára nem juttatna mindent, ami nemes, ami történelmi, ami felelősségteljes, ami nemcsak jelvényes, uniformisos népszédítés.

Teleki Pál gróf európai műveltsége, élettapasztalata, tág horizontú tudása kell ma ahhoz, hogy a megbolygatott nemzeti élet ne csak papiroson, hanem a valóságban is megtalálja az egyensúlyt. Hogy a tömeg lelkében élő indulatok a becsületes, szociális politika, ne pedig a demagógia jegyében vezettessenek le. Hogy ne az hivatkozhassék a tömegre, aki a leghangosabban ordít, hanem az, aki a legtöbbet cselekszik érte. Hogy a nyugodt építő munka felé kormányozzák az országot és ne tobzódhassanak a szenvedélyek, amelyeket egyesek minden áron tömegszenvedélynek tüntetnek fel. Amelyeknek a kiszolgálása címén fel lehet dúlni tízezrek egzisztenciáját, veszélyeztetni lehet a termelés folytonosságát, alá lehet aknázni exportunkat és le lehet radírozni állami létünk homlokzatáról megdönthetetlennek hitt erkölcsi normákat. Az országnak nem arra van szüksége, hogy ennek az állítólagos tömeghangulatnak a kielégíthetetlen étvágyát csillapítsák, hanem arra, hogy az egészséges ösztönű, igaz magyar érzésű, millió és millió kisember szivében verjen visszhangot a népért és a néppel folytatott kormányzati munka.

A tömegek nevében való apostolkodásnak, a vásári ízű túllicitálásnak, az egzisztenciák pusztulását vállrándítással elintéző álkereszténykedésnek a receptjét nem vette be sem a tisztafejű magyar értelmiség, sem a folyton emlegetett „tömeg”, amely sosem ambicionálta, hogy egyesek szerencsés elhelyezkedéséhez asszisztáljon.