Az Egészségügyi Múzeum előadótermének sötétjében öt szentjánosbogár villog; zseblámpák fényénél ül öt diák a pódiumon, - egyetemi hallgatók, két lány és három fiú - és Aiszkülosz drámájának a Leláncolt Prométheusznak keményen zengő verseit deklamálják. Furcsán, nem-mindennapian hat ez az előadás: minden színpadi kelléktől mentesen szállnak a meztelen verssorok a teremben, a különös módon átfűlik tőlük a levegő. Kísérlet, amely születése óta kísért a színjátszásban: a drámai költészet leglényegével hatni a közönségre.

A Magyar Munkaközösség színházi szemináriumának egyik estjén mutatta be öt fiatal egyetemi hallgató a nagy görög drámaíró művét, egyiküknek, Garábi Györgynek új fordításában. A színpadot Hont Ferenc, az előadás "rendezője" adta hozzá, elmondva a dráma születését és meséjét; ami a színűben a szemnek szól, azt görögösen primitív, vázaképszerű vetített rajzok szimbolizálták. Hogyan hat az antik dráma mai környezetben - sőt tulajdonképpen minden "környezet" nélkül, - műemlék-e csupán, vagy eleven dráma-e: ez volt a kísérlet célja.

Hatása túlnőtt a célon, a szűk terem kicsiny közönségének kereteiben. Szokatlan, majdnem megindító érzés volt hallgatni a látszólag elfeledett kétezer esztendős tragédia eleven és minden isteni nagyságában is emberi szenvedélyektől terhes párbeszédeit, mai szavakkal - az Ember szavaival, korokon és érzéseken által.

Prométheusz, a zsarnok ellen lázadó titán, aki elrabolta a nyomorú emberiség számára tüzet az irigy istenektől, s a szellem, a Tudás fényét oltotta az emberek lelkébe - mennyire örök ez a szimbólum, s mily félelmetesen aktuális ma is, inkább mint valaha. És prométheuszi örökség, hogy ma is vannak, fiatalok és lelkesek, akik a klasszikus álarc mögött újra fölfedezik az aiszküloszi hagyomány titkait.

Élmény volt a közönséget is figyelni: diákok, munkások, tisztviselőemberek, írók ültek a kis nézőtéren; eleinte idegenül hallgatták a régi hellén versek új magyar szavait, aztán észrevétlen ragadta meg őket a "nagy dráma" varázsa és naiv odaadással, igazi közönség-módjára figyelték a párbeszédek szenvedélyes hullámzását.

Az előadók kezdetben félénk hangja is megtisztult, amint olvasták a szöveget apró fényeik mellett. Simán, eleven magyarsággal folytak a fordítás sorai, s nem zavart az eredeti verseket megbontó rímes fordítás sem az Okeanidák karának szavaiban: a két fiatal leányhang egyszólamú kórusa elfeledtette a rímek anakronizmusát.

Volt ebben az estében valami, ami friss önbizalmat és benső, tiszta örömet adott. Úgy látszik, érdemes védeni a szellem ügyét, még ha ritkán is talál az ember hódoló lelkekre, akik a nagyságnak kijáró tisztelettel munkálják az örök értékeket. S ezt az örömet nem tudta megrontani az a távozóban feljutott gondolat sem: vajon nincs-e valami szimbolikus abban, hogy a Prométheusz-trilógiának csak első része, a leláncolt Prométheusz maradt meg, s a vége, ahol a félisten lerázza láncait, elveszett?...

Nagypál István