Az árvíz elönti a vidéket, de alkalmazkodik is hozzá. S ha a brandenburgi táj jellemzői a határtalan tágasság mellett az egymástól elkülönülő kisebb részletvilágok, Berlint is ugyanezek jellemzik. A mai mammutváros körülbelül száz helységet, köztük nem egy régi, fejlett kisvárost falt fel az utolsó félszázadban. A vidéket elöntő metropolis egyszínű s egyneműsítő közegében lépten-nyomon rábukkanunk a régebbi, kisebb egységek fel nem oldódott magvaira.

Nagy-Berlin területén ma is van egy tucatra való Berliner-, Friedrich- és Charlottenstrasse, itt-ott látni még a régi külvárosok romjait, egy-egy bérpalota mellett egy-egy sáv kertet vagy szántóföldet. Előfordulhat, hogy a külvárosi bérkaszárnyák övezetén áthatolva egyszerre csak egy szelid kisvárosi tér közepén találja magát azember, lombos fák alatt; a téren csobogó közkút, amelyről nemrég még mintha vizet hordtak volna szőke, nagydarab német lányok.

A város túlnőtt lakóin, térkép nélkül még a taxisofőrök sem tudnak minden pontján tájékozódni. Emberi lélek és képzelet nem is tudja kitölteni az irdatlan egész méreteit; szűkebb, otthonosabb körre tehát vissza. A berliniek nem Berlinben laknak, hanem Charlottenburgban, Neuköllnben, Tempelholfban, vagy Lichterfeldén. A saját negyedükben vannak otthon, Berlinbe csak dolgozni vagy szórakozni járnak. A régi belvárosban nem is igen van más, mint üzlethelyiség, munkaterem, vagy szórakozóhely. Egyes negyedek félszázaddal ezelőtt még nyaralóhelyek voltak s ha a hivatali kollegák családi látogatást akarnak tenni egymásnál, nem egyszer még ma is úgy készülnek fel, mintha a szomszéd városba rándulnának ki.

Ezekben a körökben már délutánra meghívják az embert és éjjelig tartóztatják, hogy kiadós együttléttel ellensúlyozzák az utazás fáradalmait. Vannak házigazdák, akik ilyenkor sétálni viszik a vendéget; megmutatják a főteret, az ujonnan épült kórházat vagy a közös vállalkozással létrehozott modern villatelepet. Ezekben a kisebb hazákban ver gyökeret az a lokálpatriotizmus, amely úgy látszik a világváros lakójában is kiirthatatlanul él.

Ember és környezet összefognak a helyi színek hangsúlyozásában; akinek kedve van hozzá, minden héten új hangulattal veheti körül magát. Berlinnek nincs óvárosa, de a Spree partjain, a Börze, a Városház és az Állami-színház környékén még föllelhetők a régi udvari és polgári ízlés elmosódó nyomai; az irodalmi reminiszcenciák kedvelője a Lutter és Wegner kocsmájában E. T. A. Hoffmann és Ludwig Devrient emlékei közt fogyaszthat el egy üveg rajnait.

Aki a Bauhaus mértani álmainak megvalósulását akarja látni, menjen el Zehlendorf színes házai közé, amelyek úgy állnak, példás rendben, a régi fenyves fái közt, mint méhkasok sorai. Micsoda ellentétek alig egy félóra járásnyira egymástól! Neukölln kiégett, sziklás bérkaszárnya-vidéke után milyen jó Teptov őserdőnyi népligetében és kertes házai közt látni, hogy a munkásság másutt is élhet, mint levegőtlen tömegszállásokon.

Ha megúnta az ember a Potsdamerplat süketítő zúgását, tíz perc alatt már Lankwitz utcáin sétálhat, kisvárosi platánok árnyékában. Aki a wilhelminus kor nagypolgári világát keresi, induljon sétára a Grunewald jó békebeli villái között; aki a modern gazdagság tárgyilagos eleganciáját szereti, inkább Dahlembe kalauzoltassa magát. S ha egyedül érzi magát az alkonyuló ég alatt, az elnéptelenedő kertes utcákon, üljön be a földalattiba s egy félóra múlva a Kurfürstendamm fényreklámjai alatt nézheti a világ legszebb kirakatait.

*

Az ember, a szervező akarat úrrá vált a tájon, úrrá lesz a szétáradó, darabokra szakadó városon is. Berlin nem szervesen nőtt, utcáról-utcára, házról-házra, mint az igazi, régi, komoly városok. Dacból született, bölcsőjénél az államérdek állt. A szervesen fejlődő városokban a rendezés általában a meglévő állapotot szentesíti vagy modernizálja, Berlin városrendezési tervei mindig egy-két évtizeddel előre készültek, vagy ha a meglévőn kellett változtatniuk, nem igen voltak tekintettel a múlt emlékeire. A város térképén az évgyűrűket átszabdalja a városrendező terv, a mérnökök álmait viszont semmivé teszi az áradás. Már a Nagy Választófejedelem is gondos plánumok szerint építtetett.

Nagy Frigyes telepítéssel, iparfejlesztéssel, csatornázással és útépítéssel jelölte ki a fejlődést irányát. Még trónörökös korában megtanulta a városrendezés alapelveit Rheinsbergben, amelyet rossz nyelvek szerint felgyújtatott, hogy újra építhesse. Nem szerette a görbe utcákat. A városrendező tanács a tizenkilencedik század folyamán szinte minden évtizedben új tervezetet dolgozott ki; mindezeket elnyelte azonban Európa egyik legnagyobb szabású városszervezési műve: Nagy-Berlin.

Hogy milyen mértékű szervezési feladatot jelent egy ilyen városgóliát rendben tartása, vérkeringésének zavartalanná tétele, egészségének, biztonságának, táplálkozásának és fejlődésének biztosítása, laikus el nem képzelheti. A hozzáértők ezerszer méltatták a teljesítmény nagyvonalúságát, páratlan értékét. Már a kitünő magyar gazdasági utazó, Tessedik Sámuel is elragadtatással írja le a város csatornahálózatát; közlekedésüknek mintaszerű pontosságára és gyorsaságára azóta is mindennél büszkébbek a berliniek. Az ember mindenhez hozzászokik. Aki Berlinben él, természetesnek tartja, hogy minden zavartalanul egybevág, legföljebb egy-egy percre, egy-egy különösen erős benyomás kapcsán eszmél rá, hogy mi történik körülötte.

Soha nem feledem el azt a pillanatot, mikor a Potsdami-pályaudvar felett átívelő magasvasút egy éles kanyarjában csak nem kirepültem a tilalom ellenére nyitott ajtón s szédülten néztem le a be- és kifutó vonatok csattogó, pöfögő, füstöt okádó s egy titkos rend parancsa szerint kavargó tömkelegére. Úristen, mi lenne, ha itt egy csavar kiesnék helyéről! Mindig emlékezni fogok annak a kedves lányvendégnek szemére is, aki berlini vendégszereplése első hetében lelkendezve újságolta: "átszálltam!" Berlin bábeli zavarában valóban csak a legéberebb figyelem képes lebírni a "méretek" mélyén meglapuló anarchiát.

A többi világvárostól eltérően Berlin tervezői egy kérdésben mégis eltértek a közismert alaprajztól. A világ fővárosainak mindig van egy centrumuk, a City, amelyben a város minden idegszála összefut. Berlinben több ilyen központ található. Szinte külön városrésze van a közhivatalnak, a diplomáciának, a tudománynak, a bankvilágnak, a mondén világvárosiasságnak, a sportnak, az iparnak, a kórháznak. Az egyes centrumok vetélkednek is egymással. Két századon át az Unter den Linden volt Berlin fóruma, huszonöt évvel ezelőtt a Kurfürstendammra költözött át az élet s tíz éve tán, hogy az akkori Reichskanzlerplatzról - most Hitler Adolf tér - határozták el, hogy ez lesz a modern Berlin középpontja. De azóta nagyot fordult a világ s egy új városépítő akarat most már egyetlen idehálózattal akarja összekötni az egymással versengő részeket.

*

A sebesen száguldó magasvasút körülbelül két óra alatt futja körül a város középső övezetét. Az ablakból kinéző utas előtt gyors egymás-utánban suhannak el Berlin jellemző mozaikképei: egymásra zsúfolódó bérkaszárnyák, széles csatronák fölött hidak, kocsmák és mulatók kerthelyiségei, nyüzsgő néptől hangos pályaudvarok, templomok és nagyarányú középületek tornyai és kupolái, a királyi vadaskertből lett városligetnek, a Tiergartennek fái s az állatkert pavillonjai, ipartelepek, sporttelepek és villanegyedek. Akit azonban jobban érdekel az ember, mint lakóhelye, figyelje meg a ki- és beszálló utasok arcát és viselkedését. Nemcsak a különböző negyedek jellegzetes légköre fogja megcsapni, de észre kell vennie az arcok és típusok rendkívüli változatosságát is.

A berlini emberfajta nem egységes. A város első építői telepesek voltak, menekülő hugenották, svájciak, csehek, délnémetek, hollandusok, akik külön közösségekben évszázadokon át megtartották sajátságaikat s ha elmerültek is a kelet felől s később a birodalom minden részéből ideözönlő németségben, életük és munkájuk nyoma mindenütt megtalálható. Berlinnek nincs régi városa, ami még volt, napjainkban süllyedt el. Így hát igazi, mély polgári hagyománya sincs. Frigyes Vilmos, a nagy telepítő, még katonákkal tömte meg a várost és bottal tanította népét a polgári erények gyakorlására. Fia, az "Öreg Fritz", hollandusokat hozatott példaadókul s a potsdami Sans Souciban Voltaire-rel vitatkozott a haladás dolgairól.

A porosz főváros, a német felvilágosodás és újhumanizmus egyik főfészke, általában türelmes és barátságos volt az idegenekkel szemben. Páratlan szellemi fejlődésének titka nem utolsó sorban az, hogy a világ minden részéről magához tudta csábítani a legjobb tehetségeket. A háború utáni évtizedben csaknem százötvenezerre rúgott az ittélő idegenek száma. De ezek már a világváros polgárai voltak.

Azaz hogy inkább csak lakói. A négy és félmilliós tömeg nagyobbik felének apja vagy legfeljebb nagyapja költözött csak Berlinbe, életformájuk a fővárosok és világvárosok mindenütt azonos életformája. Hivatalnokok, akiket az állam parancsa vet városból városba, munkások, akiknek útmutatója a kenyér, hazája a gyártelep, külföldiek és messziről jött németek, protestánsok, katolikusok, zsidók, görögkeletiek, mohamedánok, buddhisták, teozófusok és újpogányok, nagy bérházak lakói, melyekben a bérlő nem ismeri a gazdát, szomszéd a szomszédot: nagyvárosiak. A politikusok és diplomaták, tanárok és diákok, művészek és magánzók, kereskedők és munkások folyton változó, gyökeret alig vagy csak igen lassan verő rétegei között igazában csak két jellegzetesen berlini embertípust találunk. Az egyik, a ritkább, a törzsökös nagypolgári családoké, a másik, a sűrűbb, a város mélyrétegeiben tenyésző berlini népé.

*

A berlini nép nehezen hozzáférhető, jóllehet nem zárkózottabb, mint más városok népe. Bár nyers és nem egyszer goromba, általában nyílt és szíves, tele van vidám eszességgel és szívélyességgel. De túl mélyen él a felszín alatt; évekig is eltart, míg a Kurfürstendammon és az Unter den Linden járó idegen eljut az ő világába, szórakozóhelyeire, amelyeken harsány jókedvvel élvezi az életet, lakásaiba, amelyek gyakran groteszkül proccosak, de szükösségük ellenére is otthonosak, a tavak partján felvert nyári sátortáboraiba és a Laubenkoloniekra, amelyeknek deszakbódéiban és tenyérnyi kertjeiben a természettel barátkozik. Humorát anekdotagyűjtemények őrzik s volt egy nagy festője is, akit alig ismernek a város határain túl, jóllehet értett úgy a mesterségéhez mint a másik világhíres berlini, Max Liebermann, kedélynek, művésznek pedig bizonnyal mélyebb volt: Heinrich Zille.

Zille a huszadik század típusait örökítette meg nyers, keserűségükben is vérbő humorú képein, az anekdotagyűjtemények egyik legjellegzetesebb alakjáról, Madame Dutitreről egy-két korhoz nem kötött jellemvonást is le lehetne olvasni. A gazdag hugenotta-utód pék felesége Madame Sans-Gčne vaskosabb, rámenősebb északi párja. Mikor haldokló férje hivatta, bosszúsan hagyta ott a lábasokat, melyekben már a halotti tor fogásai rotyogtak s megállt a halottasszoba ajtajában: "Hagyj békénben öregem, tudod, hogy nem szeretek halottat látni!" Már özvegy volt, - mesélik róla tovább - mikor egyszer a boltajtóban állva köszönt a királynak s az, mert nem vette észre, nem viszonozta köszöntését. Utána sietett és megrángatta kabátját: "Nocsak, nocsak, Fenség! Adót szedni, azt igen, de köszönni, azt nem?" A berlini nép ma sem szentimentálisabb s nem kevésbé szókimondó.

Nem tud ugyan olyan szívbőljövő és bő eloquenciával pörölni, mint a párizsi, nem is olyan szarkasztikus, mint a firenzei, nincs annyi jártassága a dumában, mint a pesti vagányoknak, de meglepően plasztikus tömörséggel tud kifejezést adni izgatottabb lelkiállapotainak. Ha dühbe gurul, rendesen megelégszik egy "Anschnauzer"-rel (a szó lefordíthatatlan, zamatos és erőteljes gorombaságot jelent, amelyben a lapidáris megfogalmazás legalább oly fontos, mint a támadó indulat), s nem ránt kést.

A berliniek eddig még nem csináltak komoly polgárháborút. Tréfás természetű emberek azt mesélik, hogy a tizennyolcas forradalom azért nem sikerült, mert a tüntető tömeg nem mert a Lustgarten pázsitjára lépni. Ez bizonyára túlzás; hogy a drasztikusabb eszközök itt sem ismeretlenek, eléggé bizonyítják a háború utáni évek politikai gyilkosságai és utcai lövöldözései.

Az anekdota másra utal; arra, hogy a berlini nép kedveli a rendet s barátja a természetnek. Hogy szeret kirándulni! Nem a werderi almafavirágzáskor lezajló nagy ivásokra s a tavaszi "Herrenpartiek"-re gondolok, ezeket az a réteg kedveli, amelyik nálunk is megtelepszik a Disznófőnél, ha kirándul. Az igazi természetbarátok Berlin környékének ezer és ezer erdei útján gyalogolnak, a folyók és tavak változatos vízívilágát lepik el. A hét végén messzebbre is elutaznak s langyos nyári szombat estéken a tópartokat és erdei tisztásokat beszórják apró fehér sátraikkal.

*

Hans-Jürgent már egy éve ismertem, mikor elhatározta, hogy bevezet családjához. A tél folyamán sokat voltunk együtt s ő személy szerint a szívébe zárt. De más dolog az egyetemi barátság és más a családi ismerősség. Az "öregúr", magasrangú tisztviselő, némi gyanuval fogadhatta a hírt: "Mégis, ott délkeleten, a Balkán közelében, az ördög tudja?!" Hans-Jürgen tehát mégegyszer megkérdezte, mi a véleményem a weimari Németországról. Potsdamba is elvitt, de nem a Sans Souci elé, a kirándulóktól hangos parkba, hanem a város régi utcáira és tereire. Egy-egy ház előtt megállt és megkérdezte, tetszik-e?

Feleltem, ahogy tudtam. Egy hét múlva meghívtak tavaszi bóléra. A villa kertjében kezdődött a mulatság; frissen nyírt gyepszőnyegen táncoltunk, aztán házikoncert következett, finom német kamarazene. Este lampionok égtek a kertben, de a hűvös, harmatos éjszaka elől bevonultunk az ebédlőbe. A vacsora olyan szertartáshoz hasonlított, amelyen fontosabb a viselkedés rendje, mint a szertartás tárgya.

Bejáratos lettem hozzájuk; az öregúr is bizalmába fogadott. Megismertetett a múzeumbaillő bútorainak és műtárgyainak családtörténetével, előszedte könyvtára büszkeségét, Luther-biblia gyűjteményét s egyszer azt a szekrényt is kinyitotta előttem, amelyben Nagy Frigyessel kapcsolatos reliquiáit tartogatta. A régi képek és sárga papírok fölött büszkén nézett rám; szemében egy nála sokkal nagyobb hagyomány meleg fényei bujkáltak.

De láttam e polgári világ másik arcát is. Éveken át özvegy Strassernénél laktam, Wilmersdorf egyik előkelő utcájában. A megboldogult családfő nagykereskedő volt. Gyermekek nélkül hagyta itt nejét, akinek "ősei is mind finom emberek voltak már" s aki valaha énekesnőnek készült. Nagy lakásából, amint ezt többször közölte velem, csak azért adott ki egy-két szobát, hogy ne legyen olyan egyedül és albérlőként csak előkelő emberek jöhettek számban.

Lidércnyomásos álmaimban néha ma is végigmegyek barna faburkolatú ebédlőjén, amelynek szekrényei, polcai és párkányai tömve vannak mindenféle edénnyel, porcellánnippel, zenészek, költők, görög istenek és istennők gipszszobraival; az egyik sarokban, nagylevelű műpálma alatt Sába királynője vonul teveháton két eredeti nárgilé között, a másikban egy kedves, kopott barokk szent előtt kilencágú sárgaréz gyertyatartó; a falon egy barokk angyalka két fele; azért fűrészelték ketté szegényt, hogy mindegyik félnek meglegyen a pendantja.

A csillár valaha keresztelőmendence volt, alatta, szájával lefelé, régi miséző kehely, nyílásában villanykörte. S e szörnyű múzeum közepén látom őt, amint emelt hangon pontosságra inti a szenes embert és a prédikáció végén megjegyzi: "Mindezt franciául is mondhattam volna, ha megértené, de hisz Ön oly mérhetetlenül műveletlen!"

Az igazi berlini polgárság ma már jóformán csak emlékeiben él. Az idők zajlása egyre jobban elmossa szigeteit. Soraiból kerültek ki a múlt század nagy vállalkozói, a főhivatalnokai, az ő villáik állnak a Grunewald lombos kertjeiben, az ő szellemük él abban a finom és bensőséges otthonkultúrában, amely még ma is egyik legszebb értéke a berlini életnek. Thomas Mann halhatatlan polgár-regénye, a Buddenbroock-ház, az ős sorsuk fordulóira is alkalmazható volna: az unokákban felszabadult az álmodozó könnyelműsége, a vagyont elvitte a háború és az infláció, a Grunewald avuló gazdagságú házai közül az új, modertn villanegyedekbe költözött át az élet.

Ez a típus csaknem egészen megsemmisült. Már a nagy forduló, a "hatalom átvétele" előtt is világosan látszott ez. Az apák a német-nemzetiekre szavaztak, a fiúk és lányok a nemzeti-szocialistákra vagy a kommunistákra. A két nagy párt mérkőzésében a polgári középréteg felmorzsolódott. Ismertem olyan nagyiparost, aki 1930-ban Marx-kört szervezett s emlékszem az ősz egyetemi professzorra, aki Mommsen íróasztala fölé, Nagy Frigyes képe mellé már akkor felakasztotta Hitler Adolf fényképét s Goethe-idézetet írt alája.

*

Aki járt valaha Párizsban, soha nem fogja elfeledni a Szajna partján ülő horgászokat, akik a rohanó nagyváros közepén félnapokat tudnak várakozni egy horgot pedző halacskára, a magányos sétálókat, akik órák hosszat turkálnak a bukinisztek ócskaságai közt, elmélázva figyelik egy-egy parkban a játszadozó gyermekeket vagy a szökőkutak gyöngyöző vízsugarait. Berlinben nincsenek ilyen magányos, ráérő szemlélődők. A várost kölülöleli a természet, a lombok a vizek varázsa, a Tiergarten és a Spree hídjait, a csatornákon ringó zöldséges és gyümölcsös bárkákat mintha mind ilyen halk álmodozóknak teremtette volna a gondviselés.

De Berlinben úgy látszik, senki sem ér rá, akinek pedig ideje van, nem csavargással, semmittevő s mégis oly termékeny szemllődéssel tölti el. Itt a munkanélküliek is továbbképző tanfolyamokra, olvasókörökbe vagy politikai gyűlésekre járnak, a diákok könyvvel és pápaszemmel felszerelve ülnek a közkertek padjain, a természetjárók tervszerűen, csoportokban szállják meg a kirándulóhelyeket. Aki maga van, mintha szégyelné kivinni a tétlen magányát a többiek szeme elé, otthon marad. Talán ezért is oly fontos a berlini ember számára otthona; ide húzódik vissza, ha önmagával akar foglalkozni.

De magányra még otthon sem igen képes. Munkakört szervez, vagy vitaestet, Faust-magyarázó társaságot, vagy kamarazenével összekötött teadélutánt. A zenélés csaknem mindennél fontosabb számára. Nem a teljesítmény minősége, hanem a zenekultusz makacssága és szenvedélyes áhitata jellemző. A berlini lélek legmélyebb s legrejtettebb rétege lepleződik le általa: a nyugtalan elvágyódás, a meglévővel kiegyezni soha nem képes szív sóvárgása a szépség, az álom, a tündérmese után.

A berlini szeret, de nehezen tud kilépni önmagából. Ha Szilveszter éjjelén maskarába öltözve ujjong az utcákon, hangosságában van valami erőszakoltság, mulatsága soha sem egészen magától értetődő, mindig érezhető benne egy árnyalatnyi megrendezettség. Korhű jelmezekben, egykorú zeneszerszámokon régi zenéket játszik s ő maga talán nem is érzi, mennyi e széplelkű alakoskodásban a sóvárgás az után a hagyomány után, amely hiányzik életéből. Ne feledjük, a romantika kék virága itt nyílt ki először.

"Ma elviszem Önt valahova", jött be hozzám egy este egyik tanítványom, Adalbert Engel úr. Érdekelt kedves titokzatossága és belementem. A charlottenburgi régi királyi palotánál szálltunk ki az autóbuszból. Árnyas, félhomályos úton mentünk végig, aztán beléptünk a palota kápolnájába. "Eosander von Göthe építette", súgta Engel úr s körülmutatott a nemes barokk díszítésű falakon. A falakon tükrös tartókban gyertyák százai lobogtak és a nyugtalanul vibráló fényben átszellemült arcú emberek várakoztak csendesen. Megszólalt az orgona. Valaki egy Bach preludiumot és fugát játszott. "Eredeti Schnittger!

Tizennyolcadik század!" hajolt hozzám Engel úr s a szeme ragyogott. Azután Schütz, Scheidt és Pachelbel műveit játszották. Csemballó szólt, meg gamba és viola d'amore. A hangverseny nagyon szép volt; hálás vagyok érte Engel úrnak, aki adóhivatali tisztviselő s tán maga sem tudja pontosan miért tanult meg magyarul. Tavaly levelet kaptam tőle, amelyben arról értesített, hogy április 6-án, pontban öt órakor találkozni szeretne velem a Vigadó előtt.

Egy kis kirándulást tett, - mesélte - volt egy hét szabadsága, pár márkája s a következő útiprogramot állította össze: Berlin-Varsó-Konstanca-Bukarest-Belgrád-Budapest-Bécs. Három-négy óránál többet sehol sem tölthetett. Felhajtattunk a várban és megálltunk a Halászbástyán. Körülnézett a kékes alkonyatba süllyedő városon. "Csodaszép, - mondta - ez utazásom koronája!" Azután kikísértem az állomásra, mert sietnie kellett Bécsbe. Egy hét múlva megköszönte a szíves kalauzolást. Levelét így fejezte be: "az utazás egy kicsit kalandos volt és egy kicsit bolond - mint csendesen szabad mondania. Sokszor üdvözli: Angyal Béla".

*

A létérzés bizonytalanságából azonban nemcsak az álom felé nyílik menekülés. A berlini ember másik nagy kábítószere a munka, a cselekvés láza, a "teljesítmény". Akinek nincs igazi hagyománya, könnyen túlértékeli a sikert, a haladást, Berlin büszke hatalmas méreteire. Középületei óriás mammutokként emelkednek ki a beláthatatlan háztengerből, övé a legnagyobb német egyetem, a legnagyobb repülőtér, a legkitűnőbb autóversenypálya, a legnagyobb stadion; Százötven személy- és hatvan teherpályaudvarával Európa egyik legfontosabb vasúti csomópontja, remek víziútjai Németország egyik legnagyobb forgalmú kikötővárosává teszik, övéi a legnagyobb áruházak, a leggazdagabb múzeumok, a legkitűnőbb kutatóintézetek... a felsőfokú jelzőket hosszan folytathanánk.

A minden mást túlszárnyaló méret, a szörnyű szóval magyarul is annyit hangoztatott "csúcsteljesítmény" már II. Vilmos császár korának is egyik kedvelt jelszava volt. Ha a háború utáni Berlin mindenben megtagadta is a wilhelminus évek szellemét, ebben az egyben hű maradt hozzá. A Pergamon-múzeum terveit például, ha némi módosítással is, a weimari Berlin megvalósította.

S a pergamoni oltár törmelékeiből észvesztő gonddal összerakott rekonstrukció most ott áll egy roppant csarnokban, a miletosi kapu és a babyloniai templomudvar szomszédjaként teljes nagyságában. Az üvegtetőn át fénytelen vilgosság permetez be az alacsony égboltról s az izzó déli verőfényben felépült, szabadtérre készült alkotások úgy lebegnek a szürke derengésbe, mint egy víz alá süllyedt város romjai, amely "lemosdotta magáról az életet". Ez volna valóban a múzeumok legfőbb célja és értelme?

Méretek könnyen végzetessé válhatnak, a fékevesztett modernség csődbe vihet. Így lett a háború utáni Berlin tudományos élete azzá a nagyüzemmé, amelyből kikopott már a Humboldt testvére mély humanizmusa, így lett világhírű színházi életéből színjátszó üzem, zenei kultúrájából hangverseny-árverés, irodalmából rotációs nyomdaipar, Fórumából a szellem Londoni vására. 1928 körül, a háború utáni virágzás éveiben, mikor a letepert és megalázott németség szinte egyedül csak kulturális teljesítményeinek nagyságával táplálhatta önérzetét, Berlinben külön hangversenyműsor-újság jelent meg; a városnak körülbelül tíz nagy hangverseny terme közül egy sem volt soha sem szabad, s előfordult, hogy ugyanaznap vezényelt Furtwängler, Bruno Walter, Mengelberg, Klemperer, Busch és Kleiber. Nem volt ez túlzás? Pár hét múlva az újság megszűnt és a hangversenytermekben politikai gyűléseket rendeztek.

1791-ben Ráth Györgynek "A' gyengébbek elméjekhez alkalmaztatott és magyarul kiadattatott Geográfijá"-ban ezt olvashatjuk: "Nevezetes város a' Sprée vize mellett Berlin; a' melly öt Városokból áll, és a' Hostátjaival együtt meg-tart öt óráig körül kerülni. Ez az a' Város, amellyhez hasonló szép utszáira és a benne lévő szép és nagy Palotákra nézve, nem tsak Német-Országba, hanem egész Európába sintsen.

Többnyire minden utszái egyenesek, szélessek, és hosszak. Vagynak benne 32. Templomok, egy Királyi Palota, egy nagy fegyveres ház, sok szép épületek, 9695. házak, és mintegy 150. ezer Lakosok. Mindent készítenek ott, valamit tsak ki-lehet gondolni. Nintsen az egész világon ollyan szép portzellán, mint a Berlini. Nád-mézet is főznek ott."

Ez a híradás a város egyik legszebb idejéről szól, arról az állapotról, amelyben Berlin még valóban teljesen együtt élet a tájjal, amelyből kinőtt. Poroszország székhelye volt s patriachálisan uralkodott a földön, amely alája rendeltetett. Ennek a harmonikus együttélésnek volt legszebb kifejezője az a nemes építészeti stílus, amely a francia barokknak és rokokónak helyi másaként született meg, de nagy építészetek, egy Schinkel, Knobelsdorff, Eosander von Göthe alkotásaiban valóban németté, pontosabban porosszá vált.

A tizenkilencedik század fejlődése felbontotta ezt az egyensúlyt. A homokos síkot máról holnapra ellepő bérkaszárnyák tömegszállásain távoli vidékek népfeleslege torlódott össze; az egykor egészséges szervezet elefantiázisa egyre vészesebbé fejlődött. A porosz főváros világvárossá dagadt, mindinkább elvesztette kapcsolatát környezetével s lebegni kezdett, kiszakadva a táj kötelékéből. 1871-ben birodalmi fővárossá emelkedett anélkül, hogy akár ő meg tudta volna hódítani a hatalmasra nőtt országot, akár az őt.

A dél- és észak-német nép rivalizálásának és ellenszenvének száz és száz bizonyítékát idézheti a laikus is; hogy Berlinről mi volt a müncheniek véleménye és viszont, arról jobb nem beszélni. A helyzet veszélyeit a köztársaság is alig vette észre, vezetőinek nagyobb része csak az Európa New York-jává nőtt fővárost látta s nem utolsó sorban ennek köszönheti bukását. Aki csak egy kicsit is figyelemmel kísérte az utolsó évtizedek fejlődését, világosan láthatta, hogy a Harmadik Birodalom a vidék forradalmi álmaiból született meg; a párt csak akkor foglalta el a fővárost, mikor a vidéken már meghódította a szíveket.

A birodalom mai vezetői a régi szakadékot akarják mindenkelőtt áthidalni. Mióta meghódították Berlint, céltudatosan törekszenek arra, hogy a bensőséges, kisvárosias porosz főváros s a légüres térbe került világváros utódjaként megteremtsék a birodalom igazi fővárosát. A vasutak, birodalmi autóutak, hajózható csatornák és repülőjáratok gazdag élhálózatát arra használják fel, hogy a főváros és a vidék lakóit mennél közelebb hozzák egymáshoz.

Magát Berlint is átépítik egy nagyszabású városrendezési terv szerint. Egyetlen középpontban összefutó hatalmas sugárutakat szabnak ki, irdatlan új középületeket emelnek, valamennyit az előírásos, szigorú, szürke terméskő-monumentalitás stílusában. A rendezésnek most is sok minden áldozatul esik; a születendő új város a régi romjain épül fel. Aki egy évtizeddel ezelőtt járt utoljára Berlinben, pár év múlva újra kell, hogy megtanuljon tájékozódni.

*

Egy éve voltam ott utoljára. "Vigyázz magadra!" súgták ismét a fülembe szerető, aggodó ajkak. Most már irányba vitt az út, kerülővel, hogy ne kelljen átlépni a cseh határt. Bécs a csatlakozás lázában égett; Schönbrunn fölött katonai repülőgépek köröztek de Frankföld az örök, a limesen inneni Németországi bölcsője csendesen hallgatott. "Vigyázz magadra!" csattogtak a kerekek s egyszerre úgy éreztem kezébe emelt a sors és valami nagy leszámolás felé taszít. A mozdony észak felé sietett, Berlinhez közeledtünk és tudtam, hogy felém is közeledik valami, amivel találkoznom kell, bár nem kerestem a találkozást.

- Attól félsz talán - töprengtem, - hogy Frigyes szobra a hársak alatt neked is hátat fordít, nemcsak a városnak? Attól tartasz, hogy a bájos Knobelsdorff-palota nyugodt barokk homlokzata egészen elsüllyedt már a Pergamon-múzeum árnyékában? Hogy a Tiergartenben nem találod meg a kedves ösvényeidet s hogy a város, ifjúságod városa, amelyhez az élet, az álom, a szenvedés és lelkesültség annyi mély emléke fűz, kivet magából?

Ne félj! - bátorítottam magamat, - akinek nincsnek illuziói, azt nem értheti nagy, fájdalmas csalódás. "Annyi ismeretlen arc, annyi változás, hogy minden percben éreznünk kell, hogy a város nem hazánk többé, idegen látogatók vagyunk benne", írta az öregedő nagy költő, mikor szívében is elbúcsúzott szülővárosától. Tanulj tőle. Az idegen látogató ne tartson igényt a családtag jogaira. Osonjon végig a kert útjain, nyisson be a szobákba és hallgasson. Hallgass te is!

Végig osontam a kert útjain és benyitottam a szobákba. Ellátogattam a régi házba; utódomnak, aki legényként vette át lakásomat, azóta fia született; ahol íróasztalom állt, most a gyermekkocsi talált helyet. Barátaim, tanítványaim közül egyesek vidéken kaptak állást, mások külföldre költöztek, az itt maradtak halkabbak vagy hangosabbak lettek, hallottam olyanokról is akik messzire előre siettek pályájukon.

Végig jártam az ismerős utcákat. Az óvárosból az utolsó roncsok is elmerülőben voltak, csak a kedves Klosterkirche harangjátéka üdvözölt barátságosan. A Tiergarten főútjait átépítették, a Siegessäule hurcolkódóban volt. A városrendezők ekéje mélyen beleszántott a házak és utcák sűrűjébe. A Hegel-tér csüggeteg platánjai alatt még a régi visszhanggal feleltek lépéseimre az öreg házak falai, de az Egyetem már csupaszon állt, fáit, bokrait kivágták, hogy vonalainak hűvös egyensúlya jobban érvényesüljön. Az Unter den Linden hársai is útjában voltak a megduzzadt közlekedésnek.

Helyükbe apró csemetefák és nagy tejüveg-lantornás lámpák kerültek. "Vigyázz magadra!" ismételgettem magamban és csak jártam, róttam az utcákat. Este lett, azután éjjel. A Brandenburgertor alatt álltam, a Párizsi téren, Berlin legszebb kis terén. Az Unter den Linden fehér-lantornás lámpái olyanok voltak, mint remegő szárnyú hófehér pillangók. "Ne félj!" bátorítottam magamat. De már késő volt. Elszoruló szívvel láttam, hogy a Linden pillangói megmozdítják szárnyukat s fellebbenek, elszállnak, mint a szépség, az ifjúság, az álom és vágy tündérmadarai.

Keresztúry Dezső