Uday-Shan-Kar az indiai táncművészetnek olyan tulajdonságait tolmácsolta, amelyeket nagyszabású és fenséges voltukban, erőtől duzzadó, izmos és színből kiteljesedettségükben alig illethetnénk másként, mint a "barokk" jelzővel. Jáva és Báli táncművészete ezzel az átszellemülten hirdető jellegű és felemelő barokk művészettel szemben sokkal tagoltabb, csipkézettebb, karcsúbb és vallásosságában is világibb; világiasabb voltában viszont egyúttal talán emberibb is, - vagy legalább számunka tűnik fel annak. Épp a szigorúbb ősi alapvonalaiból való kivetkőzöttsége hozza közelebb hozzánk - tőle idegenekhez - ezt a földrajzi szempontból még távolabbra eső művészetet.

Milyen különös, hogy például a "krongsong", ez a gitárok családjához tarozó hangszer, amellyel a jávai társulat zenekara műsorának egyik számát kísérte, pontosan megegyezik a Hawaii szigetről származó "ukulele" nevű húros hangszerrel!... De ez a döbbenetesen messzemenő azonosság elveszti minden érthetetlenségét, sőt nagyon is természetessé válik, ha a távol-keleti kultúrhullámok fent említett ősi terjeszkedésére gondolunk. A kronsongból lett ukelele azt az útirányt jelzi csupán, amelyen maláji felfedezők csónakjai szelték át a Csendes óceánt északkelet felé...

(A szereplők.) A befejezett és lezárt nagy művészetek szépségvarázsa alatt álltunk néhány estén át a Városi Színházban, amelynek hatalmas arányai, sajnos, egyáltalán nem alkalmasak az ilyen filigrántermetű művészcsoport befogadására, hiszen ilyen környezet még inkább kicsinyíti ezeket a 40 kilós testsúlyon túlnyomórészt alul maradó női alakokat! Bár az európai ízlésnek tett engedmények erősen, sőt olykor bántóan érződnek meg a változatos műsor számain, mégis nagy élvezettel és okulással néztük végig ismételten ezeket a mintaszerűen kiegyensúlyozott és leheletfinoman összehangolt teljesítményeket.

A szereplők sorából kitűnt a társulat primadonnája, Devi Dzsa, akinek mozdulati határozottságával jellemzően párosul hasonló fajta éneke, sötéten lendülő hanghordozása. Mindez a kétségtelenül már nem csupán közösen megosztott, hanem egyéni adottsága talán nem is a táncszámaiban jutott legmeggyőzőbb kifejezésre, hanem egy rövid jávai dráma keretében.

Mily elgondolkoztató, hogy e jávai dráma szereplői csakis akkor beszélnek, ha erre a cselekmény közérthetősége okából szükség mutatkozik! Ha a látható cselekmény kétséget kizáróan világos, a szereplők nem terelik el róla figyelmünket felesleges párbeszédekkel. A mi európai drámánk mindent elárasztó szóáradatával ezzel szemben holmi társaságbeli jólnevelt emberekre emlékeztet, akik derűre-borúra fecsegnek, nehogy az ötletszegénység gyanújába keveredjenek.